A 19. században a hétköznapi és ünnepi élet tárgyi szükségleteinek előállításában a művészi, céhes kézműves praxist néhány évtized alatt új, iparosító törekvések váltották fel. Ezek nyomában a korábbi magas tárgykultúra megteremtése már a tömegtermelés átfogó feladatává vált. A művészi minőség szintjére emelni a sztenderdizált ipar eredményeit igazi paradoxonnak tűnt. Hirtelen támadt szakadék választotta el az eszközkészítő, -használó, árucserét nélkülöző embert (pásztorfaragó, szűcshímző, kovács, varga, kádár stb.) a helyi szükségleteket helyi vásárokon kiszolgáló, műhelyükben dolgozó mestereket az új, immár nagykereskedelmi piacra termelő, eszközgyártó ipartól. A műhelyekből gyárat építők első, kisüzemi generációja ennek ellenére egy ideig még sikerrel építette be termékeibe az évezredes kézműves tradíciókat. A tipizáló nagyipari lépték azonban lassan kiszorította az egyénített tárgyat létrehozó ősi mesterségek tapasztalatait, és az ezekkel dolgozó műhelyek lassan tönkrementek.
Jó százötven éve a tárgyak és az ember viszonya a civilizáció kulcskérdésévé vált. Azóta néhány kegyelmi időszak, néhány megszakításokkal tördelt évtized – az Arts and Crafts, a szecesszió, a Wiener Werkstätte iparművészete, a korai Bauhaus manifesztumai és elszigetelt, megváltást ígérő polihisztorok – kivételével a kreatív eszközkészítő és -használó ember defenzívába szorult. Az átalakulást leíró görbe vektorai ma egyre szélesebb termékkörben a robotizálás irányába mutatnak. Gép és ember, technika és természet ellentétének feloldása máig az építészet és az iparművészet heroikus, görcsökkel teli, meg-megújuló kihívása. A 20. században tárgy és ember viszonya a kulturális antropológia és azon belül a tárgyi antropológia érdeklődésének központjába került. Máig ott van, ezért a kérdéskör kapcsán érdemes a 21. század és a jövő felé fordulni. A 2017. évi Nemzeti Szalon kiállítása az iparművészet és/vagy design kérdésére is-is választ ad; ez a tematizálás civilizációnk stratégiai fontosságú kérdése.
A fent vázolt átalakulás koordinátarendszerének folyamat–idő függvénye a 21. századra exponenciális ívet rajzol. A fejre, karokra, ujjakra, a fej és a kéz közös kreativitására épülő, több ezer éves intelligencia szédületes tempóban szorul ki az oktatásból és a termelésből. Vagyis alkotó kapacitásunkból kihullanak az egyéni készségek és tehetségek. A világszerte orákulumként tisztelt Ray Kurzweil,1 a Google fejlesztési igazgatója rálátással, sőt – az új netes kommunikáció és a robotika éppen most beköszönő világkorszakának küszöbén – szinte demiurgoszi ráhatással bír a technológiák jövőjére. Kutatói jóslata – és ezzel egybeeső üzleti tervei – szerint a számítógépek rövidesen beérik az emberi intelligencia szintjét. Onnantól pedig az új gépek akár végérvényesen kitéphetik kezünkből a jövőt. Kurzweil a következő víziót vetíti elénk a The Singularity is near című, jó évtizede írt kultuszkönyvében: „A szingularitás korában intelligenciánk egyre inkább nem biológiai alapokra kerül át, és billiószor hatékonyabb lesz, mint ma. Új civilizáció hajnalán járunk, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Könyvemben szemléltetem a feltartozhatatlan evolúciós folyamat következő lépését: ember és gép összeolvadását, amikor az agyukba ágyazott tudás és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik.”2
Kurzweil személyesen megélt sikereiből indította el jövőkutatásait. Leírja, hogy a 80-as években – saját korábbi elektronikus kísérletei/találmányai alapján és segítségével – modellezni kezdte, milyen technológiai és innovációs lépések várhatók 2000-ben, 2010-ben, 2020-ban és tovább. Személyes motivációját követve – talán mert Kurzweil éppen egyidős velem – belegondoltam, mit is csináltam a jövő terepén a vasfüggöny és COCOM-lista innenső oldalán a nyolcvanas években? A „tiltott művészet” kategóriájában kiállítóként és színházi tervezőként „részleges szilenciumra” ítélve éppen akkoriban lett egy kis szabadidőm, és módom nyílt az eredeti végzettségem alkalmazott műfaji keretei között izgalmas kísérleteket végrehajtani. Belegondolni a jövőbe. Egy japán vezető elektronikai világcég ötletpályázatot írt ki a cég emberi testre építő fejlesztésiránya érdekében – a pályázati kiírás által igen szabadon kezelt – ember-gép összekapcsolásának témakörében. A következő húsz év piacára vártak ötleteket. A csapatunk hosszú, élvezetes brainstorming után végül három olyan ötletet vázolt fel és adott postára, melyek a következő két-három évtizedben valóban világszerte a piacra kerültek. Az egyik egy miniatűr folyadékkristály-képernyős headset (hasonlót hamarosan használni kezdtek az orvosi műtéteknél) volt, a második egy gömboptikát komputerrel ötvöző panoptikon-kamera, amelynek torzításait algoritmusok korrigálják. A harmadik pedig az azóta híradástechnikai és háztartási eszközökön alkalmazott, mára minden mobiltelefonon használatos egygombos „igen-nem”, „fel-le” menüléptető vezérlés volt.3
Finoman szólva: csak tapasztalatokat nyertünk. Ám most ezzel a régi tapasztalattal önkritikus lehetek. Innen szemlélve jobban látom Kurzweil motivációját, sőt, álom- és jövőtervezőként bátorkodom a – részéről optimista, az emberiség felől nézve katasztrofális – rémlátomásokat kritikával is illetni. Kurzweil a The Age of Intelligent Machines (Az intelligens gépek kora) című könyvében kifejtette: az új évezred első dekádjában megjelenik a mesterséges értelem kísérlete, „amely a 21. század első felében megkülönböztethetetlenné válik emberi alkotójának intelligenciájától. (…) Igyekeztem finomítani a megfigyeléseim mögött rejlő matematikai modelleket. Kidolgoztam egy elméletet, amelyet a gyorsuló megtérülések törvényének neveztem el, s amely arra ad magyarázatot, hogy a technológiai és evolúciós folyamatok miért exponenciális módon haladnak előre. A The Age of Spiritual Machines (ASM, a spirituális gépek kora) című, 1998-ban írt könyvemben megkíséreltem ábrázolni az emberi életet úgy, ahogyan majd akkor létezik, amikor az emberi és a gépi tudatosság egybemosódik. Ezt a korszakot valójában biológiai örökségünk és a biológiát meghaladó jövő közötti egyre szorosabb együttműködés korának tekintem.”4 Tizenévesen – Kurzweilhez hasonlóan – faltam az ilyesfajta fantasztikus irodalmat. Most megborzongok ettől a harminc év múltán immár tényeknek számító, szűk látókörűen pozitivista jövendöléstől. Láttam, hogy gyermekeimen és generációjukon milyen sebességgel uralkodott el a valódi érzékelés tapasztalatait, a valóságos, ember és ember közötti kapcsolatokat kiszorító kommunikáció. Az ember-ember közötti érzéki, érzelmi találkozást telefóniába, világhálóba, közösségi médiába öltöztetett gép-gép pszeudo kapcsolat váltotta fel. Filmtörténeti képsor jelenik meg előttem: Chaplin, akit franciakulccsal a kezében bedarálnak a „gép” roppant fogaskerekei.
E bevezetőnek szánt szöveg képmellékletét a 19. századi modernizációról az egykorú sajtóban megjelent karikatúrák közül válogattam.5 De figyelmükbe ajánlanék egy sokat mondó mai spotfilmet is, amellyel egy jelentős német sajtóorgánum és egy vezető robotgyártó cég közösen hirdetik termékeit. Két robusztus karakterű robot (a cég termékei) egy üres manipulációs térben csápolva letesznek egy széket, a szék elé hozzák a rangos újság egy példányát, kinyitják, és a – még ott nem ülő – ember szemmagasságába emelik. A kamera ráfókuszál az újságra, majd újra széles látószög: a már lap mögé ültetett fontos vezető arcát nem látjuk. Az ember eltűnt, a lap alatt kilátszó kezei tehetetlenül nyugszanak a szék karfáin… Tragikomikusan jó reklám. De ettől függetlenül tény, hogy maga a szolgáltató ipar is az automatizáltság felé tart.
És ez csak a kezdet. A eszközökkel közvetlenül munkát végző ember és cselekvés-mezőjének meghatározó antropológiai pozíciója virtuális dimenzióba szorul a robotika mára beköszönt új korszakában. Az algoritmusok a robotika segítségével ehhez hasonlóan kezdik helyettesíteni a kézműves formálást és a tervezőművész szerepeit. Kurzweil már azt állítja: az a képességünk, hogy az elménkben modelleket alkossunk a valóságról, lehetővé teszi, hogy megértsük a biológiai gondolkodás küszöbön álló egybeolvadását a nem biológiai gondolkodással. Valószínű, hogy nem számol a saját maga megrajzolta görbével, amely exponenciálisan gyorsuló karakterével (A.I., nála: Accelerating Intelligence) lépéselőnybe kerülve megakadályozhatja az utolsó józan emberi beavatkozás lehetőségét. Ahogyan a prágai Gólem legendájában a teremtett lény megöli teremtőjét, a mesterséges intelligencia terjeszkedési sebessége beláthatatlan veszélyeket hordoz. Kurzweilnek filozófus kritikusai is vannak, köztük Douglas Hofstadter mesterséges intelligenciakutató, aki akaratlanul is szinte kapitulál, amikor úgy fogalmaz: „Lehet, hogy sorsszerű véletlen, hogy agyunk túl gyenge ahhoz, hogy megértse önmagát.” Kurzweil nem is veszi komolyan, inkább egy másik kritikus küszöbről beszél, amit majd átlépve „elérhetők lesznek számunkra a kreatív erő korlátoktól mentes magasságai”. Ezt éppen a hüvelykujjunkra vetíti, amiről a budapesti pszichológiai iskola által definiált kapaszkodási ösztönre asszociálhatunk. A magyar tudósok a génjeinkbe/ujjainkba épített kézi reflexeket az emberlét szeretet-köréhez kapcsolták. Kurzweilnél a markolás a sorompókon segít átlendülni: „hogy akaratunknak megfelelően manipuláljuk a világegyetemet”.6
Különös, hogy jövőkutatónk mellőzi Babilon bibliai mítoszát, ahol a mesterségeket szingulárisan felhasználni képes sok ezernyi egyedülálló, fogásra alkalmas „hüvelykujj” építő-összefogása a civilizációt jelképező torony összeomlásához, a „bábeli nyelvzavarhoz” vezetett. Pedig másutt Kurzweil Muriel Rukeyserre is hivatkozik, aki szerint a világegyetemet történetek alkotják, nem pedig atomok. Mégsem hallgat a toronyépítők hübriszének metaforájára. (Talán mert onnantól kezdve összezavarodott a nyelvünk?) Ehelyett inkább „mintakeresőnek” tekinti magát, aki az információ-mintázatokat tekinti alapvető valóságnak: „Az agyamat és a testemet alkotó részecskék hetente változnak, ám az általuk alkotott mintázatokban folytonosság figyelhető meg. A történeteket jelentéssel bíró információ-mintázatoknak lehet tekinteni. (...) Ily módon a [Szingularitás küszöbén] könyv az emberi-gépi civilizáció sorsának a története, annak a sorsnak, amit szingularitásnak fogunk nevezni.”7 A mintakeresés esetlegességének, üzleti matematikájának e fenyegető, apokaliptikus víziójával Jorge Luis Borges hárító igéjét szeretném szembeállítani, miszerint az emberiség története néhány metafora. Kiemelt üzenet, nem random nyelvi játék.
Ha a civilizáció küszöbéről beszélünk, akkor a pszichológia által bevezetett küszöbőröknek is lenniük kell. Akik rákérdeznek, akarjuk-e a génmanipulációt, akarjuk-e a mesterséges intelligenciát, akarjuk-e az emberi alkotómunka helyett a robotikát. Akarjuk-e, hogy ezekkel túllépjünk ember-mivoltunk korlátain? Olyan irányok ezek, amelyeket az ökológiai korlátainkat is semmibe vevő, bolygónkat fenyegető fogyasztásra, esztelen növekedésre és profitra ösztönző, matematikai kalkuláció diktál. Majd személytelen részvénycsomagok meghozzák a döntéseket. Ezek irányítják a fontos fejlesztések irányait és a fogyasztói érdeklődést – közvetve formálva tárgyainkat is. Miközben létezik az „etikus ökonómia” eszménye, mely szerint az ember nem tárgya, hanem alanya a gazdaságnak.
Térjünk vissza az iparművészet és a design szűkebb keretei közé. A már említett, szinte elfelejtett múlt század eleji megváltó polihisztorokhoz, akik egy „másik modernizmust” vizionáltak. Egykori – legyőzött – küszöbőrnek tartom a korai Bauhaus programalkotó tanárát, a Bécsből Weimarba költöző Johannes Ittent, aki az új, környezetalakító összművészeti iskola himnuszát fogalmazva így verselt: „Üdv és köszöntés a szíveknek, amelyeket a szeretet ténye világít át, amelyeket nem vezet félre sem a Mennyek, sem a Föld csarnokaiban való reménykedés!” A festő-tanár az ősi tudásra, az alternatív életmódokra és a műhelymunkára építő alkotás pszichológiájából indult ki. A kreatív alkotó élet centrumába hústalan étrenddel, jógalégzéssel, természetjárással, szigorú munkamorállal átszőtt utópisztikus ideált állított. Herbert Bayer a himnuszt a matéria és a ráció nyelvén írt jelszóra fogalmazta át: „fejjel, kézzel, szívvel”. Akkori szokások szerinti manifesztumukat Lyonel Feininger fametszettel illusztrálta, melyen egy katedrális emelkedik az égbe, egészen a csillagokig. A manifesztumban a középkori építőcéhek, a Bauhütték hiten alapuló technológiai tudását állították a modern művesség mintájául: „A művész a kézműves fokozása. […]Emelkedjék fel a jövő új épülete, amelyben minden egy alakban lesz: építészet, plasztika és festészet, amely az ipar művészmesterembereinek milliónyi kezéből majd az ég felé emelkedik, mint egy jövendő hit kristályos jelképe.”8
A Weimarba még vezéregyéniségként hívott Johannes Itten magániskolájából, több diákjával ment a Bauhausba; de Walter Gropius köre hamar eltanácsolta onnan. Itten oktatási módszereit az a szellemiség határozta meg, amit Pestalozzi, Maria Montessori vagy John Dewey neve fémjelzett. Az általuk elképzelt alapoktatás fontos kulcsa volt a kézműves kreativitás, a műhelymunka. Ez a lehetőség ma még fontosabb, a civilizációnk jövőjét megváltó nyitott lehetőség. Csak éppen a kéz kreativitására alapozó oktatás maradékai is lassan kiszorulnak az nyugati országok, köztük Magyarország állami fenntartású általános alapfokú oktatásából. Utolsó pillanatban vagyunk, hogy a kézműves hagyományt átmentsük a jövőnek: egy olyan ökonómia felé, amelyben az iparművész nem tárgya, hanem alanya a gazdaságnak.
A 20. század tárgykultúrája mindent átformált, a szemétlapáttól a teatojásig, a cukortartótól a lámpáig, a gyerekjátéktól a székig. Ma, amikor az európai népesség jelentős hányada betonbunkerekben él, nehéz egységben látni a korai modernizmus megváltó eszméit a 20. század későbbi alakulásával. „Miközben a legnagyobb újítók, köztük Moholy-Nagy László formatanulmányai világméretekben is építészetté kezdtek válni, némelyik Bauhaus-terven riasztó jelek mutatkoztak. A Bauhaus évfordulójára a Nemzeti Galériába Németországból érkezett kiállításon például látható volt Siegfried Ebelingnek egy 1931-es keltezésű fém-kórház terve. A gyűrűformán a tájolást mellőzve kiosztott kórtermekben trapéz alakú ágyakkal lehetett a legtöbb helyet nyerni. A belső körben a kisebbeknek, kisebb ágyakkal. A rabszolgahajók régi és a haláltáborok majdani gazdaságosságát idéző terv láttán nehéz egyeztetni az eszméket a megvalósulással… Tragikus ellentét feszül Böhme – Goethe – Johannes Itten mennyei színelmélete és a valósággá vált 20. századi totális háborúk szőnyeg(bombázó)minta kollekciója között. Amint a mágikus építő-fényfestés eszményéből Moholy-Nagy chicagói iskolájának is éppen akkor (1944–45) lett feladata a háborús sérültek mentális rehabilitációját szolgáló terápia. Ezt a részleget Moholy-Nagy egy pesti ismerőssel, Franz Alexander pszichológussal (Alexander Bernát fiával) együtt vezette, aki akkoriban a chicagói Institute of Psychoanalyse igazgatója volt. Moholy-Nagy egyik munkatársa, Kepes György a háború éveiben a tűz antropológiáját művébe építő fényplasztika helyett a nagyvárosok telepszerű épületeinek légelhárító-álcázó festését kidolgozó feladattal foglalkozott…”9
A Kurzweil-féle utópia pozitivizmusát az egész 20. századi történelem cáfolja. Egy másik kultuszkönyv, Yuval Noah Harari Sapiens-e a régészet tárgyi leleteit az erőszak szemszögéből elemzi: „A Duna völgyének különböző, mezőgazdaság előtti régészeti lelőhelyein 18 csontvázon találta nyomát erőszaknak (…) Az őskori Duna-völgyében a halálesetek mintegy 4,5 százalékát emberi erőszak okozta. Ma a globális átlag, a háborúkat és a bűnözést is beleszámítva 15 százalék körül van. Míg a 20. században is az emberhalálok 5 százalékát okozták más emberek. (…) A Duna völgyében az őskor éppolyan erőszakos volt mint a 20. század.”10 Harari ezt a számomra blaszfémikus relativizálást statisztikai módszerrel legitimálja, és mentegetőzve hozzá is teszi: „A tudósok többnyire csak azokat a kérdéseket teszik fel, amire valószínűen válaszolni tudnak. De mégsem elfogadható, hogy 60-70 ezer évet kiejtsünk a történelemből azzal, hogy az akkor élt emberek semmi jelentőset nem tettek.” Harari szerint „a történetmesélő Sapiensek vándorló hordái jelentették a legkomolyabb és legpusztítóbb erőt, amelyet az állatvilág valaha létrehozott.” Bon mot-ja szerint a tűz tette az embert félelmetessé, a beszéd (Hararinál: a pletyka) tette együttműködővé, a mezőgazdaság falánkká, a mitológia teremtette a törvényt, és a rendet. Az eszközformálás, a szerszámok, majd a tudományok tettek minket a teremtés urává, Homo Deus-szá. Még hozzáfűzi: egyik kései nagy találmányunk, a pénz sem tette az embert boldoggá. Ugyanakkor szerinte az ellentmondások a kultúra megteremtői.
A korábbi antropológiák megegyeztek abban, hogy a tárgyi kultúra és a művészi kézművesség forrása az eszközhasználat, a társadalmak, termelési módok változása által diktált differenciálódás. Mi lehet a folytatás, ha mindezt felülírja a mesterséges intelligencia? A hüvelykujjal, kézzel, fejjel, szívvel évezredes praxisa, kontra robotvilág emberlétünk végéhez vezet? Stephen Hawkingnak lenne igaza, aki a bolygót elhagyni kényszerülő civilizációról jövendöl? A blaszfémiával visszatekintő Harari és a disztópiát vázoló Kurzweil antropológiáinak szembenállása lenne maga a kultúra? Aligha. A tervezőművészet (design) és az iparművészet kétféle vektora azonban valódi kultúra.
A fenti megválaszolatlan kérdésekre egyfajta válaszkísérlet a Körülöttünk című, mesterségünk címerét Magyarországon túl is láttatni képes műcsarnoki tárlat. Műfajokat és műfaji áthatásokat felvonultató, egyéni utakat és magas teljesítményeket kínáló gazdag mustra. Ez a szalon, talán mint a kézműves iparművészet és az annak hagyományaira építő tervezőművészet együttese, az emberi létet fenyegető támadások elleni küszöbőrként is hatni tud. Iparművészet és design szembeállítása végzetes hiba lenne. Úgy gondolom, számtalan esztétikai és szakmapolitikai kérdés mellett a fenti, még szinte fel sem ismert kór- és körkép teszi aktuálissá a 2017-es Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalont – nem csak magyarországi léptékben és hatósugárral.
Szegő György
Jegyzetek:
1 Ray Kurzweil informatikus, feltaláló, az MIT-n végzett mérnök, a Google fejlesztési igazgatója. Számos kitüntetése közül itt a Design News folyóirat „Év mérnöke 1998” díját emelem ki. Fontosabb könyvei: a The Age of Intelligent Machines. 1990, a The Age of Spiritual Machines. When Computers Exceed Human Intelligence. 2000, a The Singularity is near. 2005 (magyarul: A szingularitás küszöbén. Ad astra 2013) – a szingularitással a szerző az emberfeletti intelligencia megjelenítését jelöli. Vezető motívuma az A.I., az Accelerating Intelligence. A szerző kezdetben a billentyűs hangszerek fejlesztésével tűnt fel, a szintetikus hangzás úttörője, majd egy japán hangszergyártó világcég társtulajdonosa lett. Az Our Lady Peace kanadai együttessel ő jegyzi a Spiritual Machines zenei albumot. Legújabban az elektronikával elérhető örök élet lehetőségét hirdeti.
2 Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén. Ad Astra, 2013
3 A pályázat formatervezője Sümegi László, matematikus gondolkodója Mérő László, szoftver mérnöke Kádár Edit volt, magam, aki nem sokkal korábban szereztem iparművész másoddiplomámat, tárgytervezőként működtem közre. A pályázati terveket lásd: Szegő György: Álomtervező, Ráday Könyvesház. 2008 ill. a www.szegogyorgy.hu című honlap „A belsőépítészettől a design felé” menüpontja alatt.
4 Ray Kurzweil: The Age of Intelligent Machines. 1990
5 A karikatúrák forrása a Művészeti és Technikatörténeti Múzeum /Baden Baden/ Technikai paradicsom ‒ Jövőkép a 19. század karikatúráiban című kiállítása.
6 Kurzweil: A szingularitás küszöbén
7 Kurzweil: A szingularitás küszöbén
8 A Bauhaus manifesztuma. 1919. Az iskolát a weimari szász nagyherceg 1906-ban még William Morris Arts and Crafts szellemiségében alapította. Az első igazgató Henry van de Velde volt. Az igazgatást 1919-ben Walter Gropius vette át, ekkor született az első, még a korábbi eszmét továbbvivő manifesztum.
9 Szegő György: Moholy-Nagy 100. Múlt és jövő, 1995/4
10 Yuval Noah Harari: Sapiens – az emberiség rövid története, Animus, 2015, ill. Homo Deus, Random House, London, 2016