Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.
- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
Nyíregyházán születtem, ott érettségiztem 1983-ban. Az általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam, nem volt olyan preferenciám, amiből sejteni lehetett volna, mi lesz belőlem. Az biztos, hogy a rajzolás és a képzőművészet már akkor is érdekelt, de még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
A művészet felé fordulásban sokat köszönhetek gimnáziumi rajztanáromnak, Tőkey Péternek. Rajz fakultációján intenzív rajz-festés oktatás zajlott; diáktársaim közül később Szaxon Szász János futott be szép karriert festőművészként. Emellett járni kezdtem a nyíregyházi városi rajzszakkörbe. Itt egyszerre három tanártól tanultam (Berecz András, Horváth János és Huszár István), ami meghatározta a mesterekhez való viszonyomat. Egyszerre három, egészen más világot képviselő művésztől tanulva az ismeretek összeadódtak, nem alakult ki egyetlen mesterhez való szoros kötődés. Szintén a gimnáziumi évekhez köthető még egy fontos hely, ahova Tőkey Péter közvetítésével kerültem: a Fajó János vezette Encsi Művésztelep. Ő komoly szakmai, vizuális kulturális és szemléletbeli alapokat adott át. Nagyon sokan indultak és indulnak el innen ma is.
A gimnázium után felköltöztem Budapestre, és a Dési Huber István Képzőművészeti Körbe jártam, ahol Korga Györgytől tanultam. Közben többször is felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára. Nem rendelkeztem kellő ismeretekkel az itt működő szakokról, így évek alatt derült ki, hogy a formatervezés a nekem való szak.
1991-ben felvettek. Látszott, hogy ez a kreativitást, racionális gondolkodást, intuíciót és emocionalitást egyszerre igénylő terület lesz az én világom. A főiskolai-egyetemi évek alatt szintén sok embertől tanulhattam, akiknek sokat köszönhetek. Simon Károly, Scherer József, Zalavári József, Szentpéteri Tibor, Gollob József, Ernyey Gyula és legfőképpen Nádas László voltak azok, akiktől el lehetett lesni a szakma fortélyait. Az évfolyamunkat egy szerencsés véletlen folytán (abban az időben az volt a szokás, hogy félévenként változtak a tervezőtanárok) négy évig vitte tervezőtanárként Nádas László. Olyan témákat hozott, melyek működő cégekhez, konkrét témákhoz kötődtek (Kismotor- és Gépgyár, Szarvasi Fémipari Szövetkezet, Suzuki stb.). Ez akkoriban nagy szó volt, mert a rendszerváltás után folyamatosan szűntek meg a nagy ipari cégek, egyre nehezebb volt „élő” feladatokat behozni.
Az egyetemen egymástól legalább annyit tanulhattunk, mint a tanárainktól. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan emberekkel járhattam együtt, mint Üveges Péter, Kukorelli Péter, Balogh Zsolt, Dudás Péter, Stégmár Ákos, Nádas Gergely, Herczeg László, Tasi János, Országh Gábor.
A diploma utáni évek a legkeményebbek, nehéz a pályán maradni, kitartást és szerencsét is igényel. Nádas László a negyedik év elején feltett egy kérdést: nem lenne-e kedvem vele az ABN Design Stúdióban dolgozni. Természetesen volt. Itt vele, Antoni Rozival, Nádas Gergellyel, Nádas Annával és Bechtold Gáborral hihetetlenül színes munkákon keresztül tanultam meg a szakma gyakorlati fortélyait. A stúdió tagjaitól ráadásul példaértékű emberi tartást, értékrendet tanultam.
Tervezőként lassan 17 éve tevékenykedem a high-end audio területén. Az Etalon Akusztika Kft.-nek tervezek erősítőket, hangfalakat, elektronikákat, melyek folyamatosan nemzetközi sikereket aratnak. Ezek a tárgyak többéves érési folyamat során jönnek létre, a technológia és a forma szervesen alakul.
A 2000-es évek elejétől belépett az életembe a tanítás: tervezőtanár lettem a MOME-n, majd 2007-től tanszékvezető-helyettes, 2010-től tanszékvezető, 2015-től intézetigazgató. A tanítás mellett én is folyamatosan tanulok. Nagy szerencsém, hogy prof. Stefan Lengyel mellett dolgozhatok, számomra ez egyfajta folyamatos posztgraduális képzés. Természetesen sokat tanulok a kollégáktól és a diákoktól is. Az elmúlt években egyre jobban érdekelnek a szakmai kérdések. A Magyar Formatervezési Tanács alelnökeként, az NKA Iparművészeti Kollégiumának tagjaként úgy gondolom, tudok tenni a szakmáért.
Az egyetemi munkáimból kettőt emelnék ki: a Raichle sícipőpályázatra tervezett, pályázatot nyert sícipőt, melyet Tapolcai László – aki anno a Raichle cég formatervezője volt – még ma is a műfajában nem meghaladottnak tart. A másik a diplomamunkám, a T-VISION házi telekommunikációs rendszer, amit azért tartok fontosnak, mert a formatervet komoly kommunikációelméleti kutatás alapozta meg.
Az ABN Design Stúdiónál készült munkákból jelentős az 1998-ban készült Capriccio kávéfőző. Ez volt az első, gyártmánnyá vált tervem. Ma is gyártják, lassan 20 éve… A másik a Prodaxnak készült Grado kapcsolócsalád. Egy ilyen termék sikerének egyik fokmérője az eladási arány. Ez a kapcsolócsalád értékesítési szempontból jelentősen meghaladta az előzetesen elvártakat. Mindez millimétereken, finom, apró részleteken múlott.
Az Etalon Akusztika Kft.-nek tervezett high-end audiotermékek közül az Origo erősítő annyira sikeres lett, hogy a külföldi kereskedők unszolására maradt jóval tovább gyártásban a tervezettnél. Fontos terv az Essence hangfalcsalád, mely 2007-ben Magyar Formatervezési Díjat kapott. Nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki a Curriosum hangfalunk is. Mindkét munkára jellemző a már-már szobrászi formaalakítás.
A design az érzelem és értelem, az ösztön és a tudat, a szellem és az anyag, a szép és a jó, a tradíció és innováció, az individualitás és kollektivitás, az analízis és szintézis közös nevezőjét kereső alkotófolyamat. A kompromisszumok (és nem a megalkuvás), az egyensúlyteremtés művészete.
– Az ember értelemmel bíró lény. Fontos, hogy egy tervező értse az őt körülvevő világot, és annak dinamikus változásait észlelve mindig logikus, működőképes felismerésekre jusson.
– Az ember érzelemmel és ösztönökkel bíró lény. Egy tervezőnek tisztában kell lennie a színek, formák felületek, faktúrák, struktúrák, arányok emberi pszichére gyakorolt hatásával, ezekkel tudatosan kell élnie (nem visszaélnie).
– Az ember társas lény. Egy tervező tevékenysége csak társadalmi kontextusban válik értelmezhetővé. Másokkal együttműködve és mások hasznát szolgálva kell hogy tevékenykedjen! Fontos, hogy a társadalmi kihívásokra a maga módján keresse a válaszokat.
– Az ember kultúrák létrehozására és fenntartására képes lény. Francis Fukuyama szerint: „Akár összeütközéshez, akár alkalmazkodáshoz és haladáshoz vezet a kultúrák találkozása, életbevágóan fontossá vált, hogy jobban megértsük, mi teszi a kultúrákat sajátossá és hatékonnyá, mivel a nemzetközi versennyel kapcsolatos kérdések, legyenek bár politikaiak vagy gazdaságiak, egyre inkább kulturális formát öltenek.” Ebben a megértési folyamatban és az emberi kultúrák fenntartásában, építésében fontos szerepe van a designernek.
– Az ember teljes életre predesztinált lény. Hiszem, hogy minden emberben benne rejlik a teljes életre való képesség. Egy designer sokat tehet azért, hogy ennek valóra váltásához minél közelebb jussunk.
A formatervező-szakma jövőjét egyszerre több perspektívából látom: gyakorló formatervezőként, tervezőtanárként, a design széles tevékenységi területét lefedő intézet igazgatójaként és a Magyar Formatervezési Tanács alelnökeként. Hazai szinten rengeteg eredményt látok, főleg a fiatal tervezők területén. Ami továbbra is erősítendő, az az ipar, a gazdaság és a tervezők közötti együttműködés, kommunikáció. Féltem a kézműves, tradicionális műfajokat, de ugyanúgy féltem a tradicionális ipari formatervezést is. Féltem a szakmai kultúrákat. A fejlődésünkhöz jól működő, másokkal aktív kommunikációra képes szakmai önszerveződésekre lenne szükség. Egyre többen jönnek rá, hogy a design gondolkodásmód, módszertan, ami az élet sok területén alkalmazható. A képzési paletta színesedik, új designszakterületek jönnek létre. Kérdés, hogy mi lesz a tradicionális, akár több ezer éves szakmai kultúrákkal. Tudunk-e értéket őrizni és teremteni? Látok pozitív kezdeményezéseket hazai szinten is, mint például a MOME Harmati Hedvig által vezetett Future Traditions projektje. A szűkebb formatervező-szakmát nézve komoly aktivitás látszik. A különböző területek együttműködésében a formatervezők katalizátorszerepet játszanak. De vannak negatív tendenciák is. Kevés a klasszikus ipari formatervezést magas szinten képző helyek száma, holott egyre nagyobb igény van az ilyen típusú tudásra. A magyar formatervező-képzés, a magyar formatervezők rendelkeznek ezzel a klasszikus tudással. Ez sikerekre predesztinálhat minket.
Az interjút Márton László Attila készítette
Nálam ez eléggé egyértelmű volt, mert már gyerekkoromban is mindig autókat rajzoltam. Nagyon hamar eldőlt. Az egyetlen probléma az volt, hogy Magyarországon akkor nem egy általános, mindennapos dolog volt az autógyártás, és így a tervezés se. Abszolút elérhetetlennek tűnt. Ettől függetlenül az ember a gyermekkorában azt csinálja, amit szeret.
Mivel annyira kötődtem az autókhoz, ezért el is mentem autószerelőnek. Miután kitanultam, utána realizálódott bennem, nem egészen ez az, amit én szeretnék. Csak javítsam az autókat? Ennél azért többet szerettem volna. Erős volt bennem a művészi vonal, a rajzolás szeretete. Végül is ez a két dolog jött össze, amikor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a Magyar Iparművészeti Egyetemet.
A kezdet logikus volt, egyszerű és könnyű, de ahogy az ember odakerül, az már nem. Engem két erős lökés inspirált ebben az időben. Az egyik, hogy végül, egy nehéz felvételi után, sikerült bejutnom az egyetemre, ami akkor nagyon nagy dolog volt. A másik, hogy az egyetemen szerencsére egy olyan környezetbe sikerült bekerülnöm, ahol a nagyon kedves professzorom, Stefan Lengyel tanított. Éppen az idő tájt jött vissza Essenből. Nagyon sok kapcsolata volt németországi cégekkel, ezek között ott volt a Mercedes Benz, így több autós jellegű projektet is csináltunk az évek alatt. Nagyon-nagyon szerencsésen jött ki, pont akkor kerültem oda, amikor már az iskola is máshogy állt hozzá az autótervezéshez. Már nem gondolták, hogy ha az országban nincs autógyártás, akkor minek tervezzenek ilyet a diákok. Fontos volt a kapcsolatok kiépítése, ráadásul az internet is akkoriban indult el. Az emberek sokkal több információt tudtak szerezni, sokkal könnyebb volt látni, mi történik a világban.
Én is el tudtam indulni. Az iskolai évek alatt először a ŠKODA Designhoz mentem ki egy féléves gyakorlata. Szerencsére akkor már lehetőségünk volt felrakni a rajzainkat, ötleteinket az internetre. Ennek segítségével kaptam egy meghívást a BMW-hez, így sikerült Münchenbe is kikerülni. Végül a diplomamunkámat – egy kétüléses sportkocsit – a BMW-nél készítettem el.
A diplomázás után próbáltam elhelyezkedni, megláttam egy hirdetést egy szakmai oldalon, amiben a Renault designereket keresett. Sikerült, felvettek. Az egyetlen hátráltató dolog az volt, hogy akkor még elég sok papírmunkával járt munkát vállalni külföldön. Szinte egy teljes évbe telt, mire az összes papírt sikerült beszereznem. 2007-ben kezdtem el a Renault-nál dolgozni. Onnan két évvel ezelőtt eljöttem, most a Mercedes AMG-nél dolgozom.
A legfontosabb munkáim közül mindenképpen a Renault-nál készült Twin’Run nevű koncepcióautót emelném ki, illetve a hozzá kapcsolódó, most is az utakon futó Renault Twingót. Ha autógyártásról van szó, akkor mindig elég nagy és komoly team dolgozik egy-egy projekten. Ha az ember azt mondhatja, hogy egy autónál az ő eredeti tervét fogadták el, és az alapján indult el a fejlesztés, az nagy dolog. Számomra főleg azért volt ez fontos, mert manapság a designerek működési területe a legtöbb cégnél eléggé behatárolt. Amikor a tervező odaül megrajzolni egy új típust, már sok minden meg van adva, például hogy milyen piaci szegmensbe kerül, milyen marketingkutatás van mögötte. Viszonylag jól körvonalazott a kép, amit az ember a saját ötleteivel próbálja kibővíteni valahogy. Amikor nekiindultam a versenynek, szinte esélytelenként, engem nem érdekelt, mit szeretnének. Azt rajzoltam meg, amit gondoltam. Mit is veszíthetek vele? Szinte az egyetlen terv volt, ami jelentősen eltért a többitől, és végül sikeres lett. Megnyertem.
Egy új autónál az autó külsejét tervező designerek versenyeznek a munkáért. A Twingo esetében ebben nagyjából húsz ember vett részt. Az volt a szerencsém, hogy a designerek vezetője, Laurens van den Acker az első pillanatban beleszeretett az én tervembe, mivel annyira eltért a többiekétől, így onnantól fejleszthettük az autót.
Fontos tudni, hogy egy ilyen fejlesztési munka hosszú ideig tart, és közben sok szempontnak kell megfelelni. Az eredeti ötlethez képest a végeredmény nyilván sokat változik, de mivel ez egy szériaautó volt, amivel szemben nagyon sok követelmény van, mellette ott volt az úgynevezett show car, a koncepcióautó: a Twin’Run. ÉS mivel a szériaautó az én ötletem alapján készült, ezért dolgozhattam a bemutatóautón is. Ami a szériaautónál kötöttség, az itt nincs. Itt sokkal közelebb kerülhet a végső terv ahhoz a vízióhoz, amit az elején elgondoltam. Alapvetően a szériaautónak olyan testvére ez, amelynek a lényege, hogy amikor a cég a piacra kezdi kommunikálni az új szériaautót, mellette egy ilyen koncepcióautón mutatják meg, milyen elgondolásuk van a következő modellről.
Azt tapasztalom, egyre jobban behatárolt, hogy a designer egy adott feladaton belül mennyire szabadon tud mozogni. A szabad kreativitás bizonyos szempontból egyre jobban körül van határolva, mert a cégek már előre, a különböző felmérések és kutatások alapján nagyon pontosan tudják, mire van szükségük az adott piaci helyzetben. Szerintem ezt pontosan fogalmazza meg a magyar nyelvben az alkalmazott művészet kifejezés.
Mi alkalmazott művészek vagyunk. Egy bizonyos területen belül van szabadságunk, de onnantól nincs tovább. Az autótervezésre ez különösen igaz, mivel annyi mindennek kell megfelelniük – biztonság, környezetvédelem, különböző kormányrendeletek –, olyan sok oldalról körül van határolva ez a terület, hogy azon belül kreatívnak lenni, ez az igazi kihívás.
A jövővel kapcsolatban: ha a járműtervezést nézzük, az elektromos meghajtás sokat fog változtatni, csak nem olyan radikálisan és hirtelen, mint ahogy ezt régebben gondoltuk. Megnézve egy Tesla autót, kívülről nem néz ki másként, mint egy felső kategóriás másik limuzin.
Valószínűleg az önvezető autók miatt változhat majd meg gyökeresen az autók külseje. Van egy olyan érzésem, hogy a mindennapra használt átlag járművek kevésbé lesznek változatosak külsőleg. Itt is lehetséges egy olyan evolúció, mint ami a telefonoknál végbement. Ahogy megjelentek az érintőképernyős telefonok, a design rögtön arra redukálódott, hogy van az oldalán pár milliméter, meg a hátulja, azon kívül minden szoftver. A hangsúly azon van, ami a képernyőn megjelenik, ami kommunikál. El tudom képzelni, hogy az autóknál is így lesz, a mindennapos munkába járásra használt autók nagyon egyszerűen fognak kinézni. A használó beül a háza előtt, internetezik, olvas, beszélget, és amikor beér a munkahelyére, kiszáll úgy, hogy észre sem veszi, milyen kívülről az autója.
Talán lesz mellette egy másik kategória is, ami viszont abszolút egzotikus autó lesz, ezeket a néhány megmaradó autórajongó fogja vásárolni. Magáért a tárgy szeretetéért fogják megvenni.
Magyarországon egyelőre esélytelen az autótervezés. Ha tervezőként ezen a területen marad valaki, nincs más választása, mint olyan országba kimenni, ahol komoly autógyártás folyik. A design a fejlesztés része, hatalmas anyagiakat emészt fel. Nem mondom, hogy az autó az egyetlen, ami érdekel, de ma Magyarországon nemigen tudnék sok olyan ipari terméket mondani, amit szívesen terveznék autók helyett. Nehéz dolog ez…
Az interjút Márton László Attila készítette