Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.

- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
 

Rajzfilmes pályára kerülésemet ugyanúgy a Gondviselésnek köszönhetem, amint azt életem során más ügyekben is megtapasztalhattam. Megfogtam az Isten lábát. Lenyújtotta, én megkapaszkodtam benne, Ő fölemelt és a tenyerére tett. Számos nyilatkozatomban, legrészletesebben a Lékiratok című kétkötetes könyvemben elmondtam, hogy apám letartóztatása, a banktisztviselői munkakörére fogott kémkedési gyanú miatti igazságtalan bebörtönzése – ahonnan hat év múltán félig bénán szabadult –, és minden, ehhez fűződő körülmény nyomán az ötvenes évekre jellemző kitelepítés várt ránk. Végül a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizhettem. Építész szerettem volna lenni, de a fentiek miatt nem vettek föl a Műegyetemre. Segédmunkásként dolgoztam. Munkahelyi művezetőm amatőr bábfilmes volt, értesült a filmgyári fölvételi lehetőségről. Felvételiztem a Pannónia Filmstúdióba, ahol aztán 1960–2007 között a kezdő rajzgyakornoktól az ügyvezetőségig terjedő pályám kibontakozhatott. Kiváló szakemberekkel és művészekkel dolgozhattam (Nepp József, Kovásznai György, Macskássy Gyula, Reisenbüchler Sándor). A munkáikból tanultak alapján, mint például tömörség, festőiség, hangtechnika, humor stb., kialakítottam a magam módszereit. Ritmus, egymásra épülő asszociációk, képi montázsok, formai átkötések, színdramaturgia, és minden témában: építkezés a műveltségre.

Több száz film van a hátam mögött – ezekből kettőszáznyolcvanat magam rendeztem –, amelyeknek forgatókönyvírója, tervezője, rendezője, animátora is voltam. Négy egész estés játékfilmem (János vitéz, Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról, Az ember tragédiája) mellett számos rövidfilmet is készítettem, de egyéb munkákat is végeztem, dolgoztam barát-kollégáim filmjeiben, terveztem plakátokat, emblémákat, illusztráltam mások könyveit és a sajátjaimat, rendeztem színházi előadást, írtam, terveztem, rendeztem bábszínművet. Itt kell megjegyeznem, hogy a rajzfilmet általánosságban nem tartom iparművészeti tevékenységnek, annak idején az oktatása hivatali döntésre került az akkori Iparművészeti Főiskolára. Az ún. design, ahogyan ma a sokszorosított, gyártásra alkalmas termékek területét nevezik, egyértelműen a megrendelő konkrét igényeinek megvalósítása, ebbe a körbe az animált reklám tartozik, míg az animációsfilm-készítés többi területe az alkotó fantázia és az anyag-, illetve eszközhasználat sajátos, szabad tervezői együttesében születik.

Az egész estés filmjeim közül a legnagyobb népszerűséget az 1973-ban elkészült János vitéz hozta, egyébként ez volt Magyarországon az első animációs „nagyfilm”. Alighanem ekkorra már kialakult az az animációs képi alkotói módszerem, amely a metaforák kibontására, a színdramaturgiára, egy érthető vizuális nyelvre épült, s amelyben minden a küzdés, az eredményes küzdelem, s nem a reménytelen küszködés körül forog. Ekkor is, majd későbbi filmjeimben is a népmesei ideálok vezettek. Életem során megtapasztalhattam, mit jelent küzdeni. Erre példának hozhatom föl Az ember tragédiája című filmemet, amelyet huszonhárom év alatt, 2012-re tudtam befejezni. Hogy az ember mennyire nem tudatosan teszi a dolgát, amikor a választott úton jár, szintén ez a film a példa. Már kész volt, amikor egy vetítés alkalmával rádöbbentett arra, hogy számomra a küzdés ugyanúgy az élet értelmét jelentette, ahogy Madách fogalmazza meg Ádám, azaz az ember számára. Emiatt is érdekes, hogy a küzdő embernek emléket állító rövidfilmemet, az 1974-ben Oscar-díjra jelölt Sisyphust tartom a legjobbnak. Édesanyám ezt mondta annak idején: „Fiúkám, ilyen jó filmet nem fogsz még egyszer csinálni.” A Sisyphus valóban máig érvényes, ösztönös önvallomás volt.

Tapasztalataimat az oktatásban is igyekeztem átadni, több mint két évtizedig tanítottam animációt (budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola, MOME). Számos nemzetközi animációs zsűriben képviseltem a magyar filmeket, többnyire sikerrel. A nyolcvanas évek végétől kezdtem készíteni a Magyar Televízióban műveltségközpontú ismeretterjesztő műsoraimat (1988–1998), amelyek elsősorban mitológiai, néprajzi hagyományokkal, a keresztény szimbolikával, mondákkal, történelemmel foglalkoztak. Négyszáznegyven került adásba. Nem véletlenül lettem a Duna TV egyik alapítója. Művelődési központokban, egyetemeken, főiskolákon tartott előadásaim a művelődéstörténetről, irodalmi és képzőművészeti témákról, a gyereknevelésről, kultúrpolitikai és közéleti témákról megalapozták a nem csak szűkebb szakterületemre alapozott írásaim, könyveim mondanivalóit. Televíziós ismeretterjesztő sorozataimat is egyértelműen ez a szándék inspirálja ma is, örülök, hogy meg is valósíthatom őket.

1987-ben jelent meg az első könyvem, amely Szent László legendájával foglalkozik, ezt követte több, a Jelkép-kalendárium, A fa mitológiája, A Nap könyve, A szarvas könyve, a 3+1: A négy évszak szimbolikája, majd a másokkal közös könyveim is, amelyek mindegyike a jelképekkel és a világ egészének összefüggéseivel foglalkozik. Az 1998-ban megjelent „Mély a múltnak kútja” címűben össze is foglaltam nézeteimet, amelyeket a kultúra és az identitás témaköreiben addig gondoltam, s amelyeket szintén több száz előadásomban, kisebb-nagyobb cikkeimben egyébként is terjesztettem. Amikor rajzfilmkészítési lehetőségeim korlátozottá váltak, akkor fogtam nagyobb lendülettel az ismeretterjesztő könyvek megírásába, és bennük nem tudós, hanem alkotói szemlélettel próbáltam meg az asszociációkat analógiákkal és történetiséggel olvasmányossá tenni. 2007-től Méry Gábor fotóművésszel elkezdtük a Felvidék gótikus templomainak reprezentatív kötetbe foglalt bemutatását, azóta a 11. kötetnél tartunk.

Ma már szinte missziónak tekintem a munkálkodásomat, mivel egyre pesszimistábban látom a jövőt. A mai állapot előrevetíti azt a veszteséget, amelyet a hagyományok megtagadása idézett elő. A modern ember materiális, a pillanatnak él, nem érdekli a múlt, és nincs tekintettel a jövőre, de a tágabb térnek sem akar része lenni. Műveletlen, nem érinti meg a szellemi öröm, ami az oktatás, nevelés tévútjainak köszönhető. Ez a világ idegen számomra. Folytatni szeretném a felvidéki könyvsorozat mellett a magyar szentekről készülő ismeretterjesztő filmjeimet is. Továbbra is a múlt érdekel, ezen belül a magyar múlt eddig meg nem fogalmazott történelmi traumája, amit Trianon idézett elő. Szatirikus karikatúragyűjteményt készítek a történetéről. Ha már nem sikerült rajzfilmre vinnem a Bibliát – csak az első epizód készült el belőle –, könyvben írom meg, amit érdemesnek, érdekesnek tartok a bibliai jelképekről. E munkák mellett vállaltam felelősséget a magyar kulturális közéletben is. Számos hazai és nemzetközi díj, kitüntetés tulajdonosa vagyok, 1993 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2014-től hetven magyar között a Nemzet Művésze. Ma, mint egy múltat tartó Atlasz, teszem a dolgom, a visszajelzések szerint nem teljesen értelmetlenül.

Az interjút Dvorszky Hedvig készítette

Nem sokkal az érettségi előtt döntöttem el, hogy felvételizek a MOME-ra. Sok képregényt rajzoltam, és sokszor összekötöttem a filmet a rajzolással, e kettő kombinációja az animáció. Amikor rájöttem, hogy ezt a szakmát lehet tanulni is, nagyon megtetszett. Mivel elsőre nem vettek fel, beiratkoztam a Novus Művészeti Iskola animációs szakára, ahol összeraktam egy jó portfóliót, és ezzel már felvételt nyertem.

Kijártam a MOME hároméves BA-képzését. Ez abból állt, hogy mindenbe belekóstoltunk kicsit, én is egy csomó mindent kipróbáltam: rajzi animációt, bábanimációt, különböző technikákat. Attól függően, hogy éppen mit tanultunk, milyen feladat volt, mindig más tanáraim voltak. Ezután felvettek a kétéves mesterképzésre, ahol egyéni filmeket csináltunk, és rendezőként dolgoztunk. A cél az volt, szerzői vonalon menjünk tovább. Ott készítettem 2013-ban az első jelentősebb munkámat, Symphony no. 42 címmel. Ez volt a mesterdiplomám. Az utolsó évben diplomakonzulensem Richly Zsolt volt, többek között A kockásfülű nyúl sorozat megalkotója. Őt tudom kiemelni mint mesteremet, ő volt rám a legnagyobb hatással a MOME közegében.

Eleinte inkább az élő film inspirált. Természetesen nagyon sok rajzfilmet néztem, és ez nyilván hatással volt rám. Mostanában újranéztem a nagy Disney-filmeket, szerintem zseniálisak. Alábecsülik ezeket az emberek. Még az egyetem előtt nagy hatással voltak rám Steven Spielberg és Stanley Kubrick filmjei. Az egyetemen aztán megismertem sok más rendező életművét is, ezek ma is inspirációt jelentenek.

Számomra meghatározó volt a kortársaim, az egyetemi szaktársaim hatása. Nagyon izgalmas, amikor nemzetközi filmfesztiválokon találkozom korombéli alkotókkal. Nekem ez a legerősebben ösztönző közeg. Az egyetemen nem csak az osztály, hanem az egész szak nagyon összetartó volt. Ismerem a kettővel alattam, és az összes felettem járót. A mai napig velük együtt dolgozom, egyben ez a baráti köröm is.

Részt vettem egy négyszer két hetes nemzetközi posztgraduális workshopon, amely az animációs produkcióra koncentrált. Arról szólt, hogy megismerjük a készítés pénzügyi és produkciós hátterét. Amikor az ember kikerül az egyetemről, könnyen elkapja egy stúdió, és ha rossz szerződést ír alá, bajba kerülhet. Ezt a kurzust arra találták ki, hogy megtanuld, hogyan csinálj egy új filmet immár az iskolán kívül, valós közegben. A kurzus keretében egy kisebb nemzetközi csapat utazik az egyik helyről a másikra. Ennek egy része Magyarországon van, majd Franciaországban, Németországban és Dániában. Minden modult más egyetemen tartanak. Mindenki belekóstol az ottani animációs közegbe, illetve az ottani embereken keresztül tanuljuk meg a különböző technikákat, költségbecslést stb.

A dán közeg nagyon megtetszett, az ottani emberekkel is remekül kijöttem. Sikerült visszamennem Dániába egy rezidensprogram keretében nyolc hónapra, kifejezetten animációsnak. Ott kezdtem el csinálni az új filmemet, amivel most volt szerencsém utazgatni fesztiválokra.

A MOME-t is, meg engem is nagy meglepetésként ért, hogy a Symphony no. 42 bejutott a Berlinale 2014-es rövidfilmes versenyprogramjába, és ezzel elindult egy nagy fesztiválhullámon. Nagy menet volt. Több mint száz fesztiválra kapott meghívást, és több mint ötven nemzetközi díjat nyert. Aztán az év végén bekerült abba a bizonyos utolsó tízbe, az Oscar-shortlistbe. Úgy történt, hogy nyert egy nagydíjat Ausztráliában, és ezzel kvalifikálta magát arra, hogy benevezhessen az Oscar-jelöltek közé. Onnan került a tízbe. Meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam rá. Ez a film kísérleti munka, míg az Oscar inkább a nagyközönséghez szóló filmekre, a klasszikusabb narratívára figyel. Nagy öröm volt, amikor bekerült.

A MOME segít abban, hogy a legjobb munkák a nemzetközi közönséghez is eljussanak: ha egy film érdemes arra, akkor benevezik a fesztiválokra. Persze nem kötelező ilyet csinálni. Voltak olyan tervezők is, akik például a WWF-nek csináltak promóciós filmet, egy nagyon magas színvonalú, 3D-s kisfilmet, és ezzel diplomáztak. Én viszont olyan filmet csináltam, ami beleillett abba a profilba, hogy elküldjék, és megnézzék, beválogatják-e. Minden évben vannak ilyen munkák, és a MOME-nak van hozzá infrastruktúrája. Elég jó sikereket érnek el ezek a filmek.

Az volt az alapötletem, azt szerettem volna kipróbálni, hogy egy nem klasszikus megközelítésű filmet valami alternatív narratívával csináljak. Ha már ilyen biztonságos közegen belül lehetőségem van alkotni, mint a MOME, akkor ki akartam használni a lehetőséget és az időt, hogy csináljak valami olyat, ami esetleg nem fog bejönni, de legalább megpróbáltam.

Tulajdonképpen az egész egy játékos folyamat volt. Sok apró írásból lett egy koherens képem, és ehhez az asszociáció erejét próbáltam kibontani a filmben. Lukács Péter Benjámin csinálta hozzá a hangot, az elejétől kezdve együtt dolgoztunk. Próbáltam több szerepet adni a hangnak, mert izgalmas, hogyan lehet a hangot hozzádolgozni a képhez, hogyan lehet összekötni bizonyos jeleneteket hanggal úgy, hogy a néző ne érezze úgy, hogy képeskönyvet lapozgat. Legyen egy összefogó erő, valami bizonyosság. Ez volt az alapvető motivációm.

Egy másik munkám, a Love, 2016-ban a Berlinale fesztiválon szerepelt. Magyar–francia koprodukcióban készült, az egyetem után ez volt az első munkám. Még Dániában kezdtem el fejleszteni az említett rezidensprogramon. Magyar részről a Boddah nevű filmgyártó cég csinálta, francia részről a Passion Pictures Paris francia stúdió. Utóbbi cég rendezőket menedzsel, egyikük én vagyok. A képi részét leginkább két francia sráccal és egy amerikai lánnyal csináltuk, ők animáltak benne.

Most egy hosszú, ötvenperces filmen dolgozom, ez nem klasszikus játékfilm, hanem zenére komponált film. Alapvetően egy performance-darab, egy dán jazz bigband koncertjéhez készül. Miközben játszanak, a háttérben ezt a filmet vetítik. Nagyon izgalmas projekt. Egészen más hozzáállással csinálom, mint az előző filmeket, más ritmust igényel, hiszen zenére lesz vágva. Készül egy rövidfilm- és egy koncertfilmváltozata is.

Úgy látom, ma Magyarországon virágzik az animáció. Néhány éve rendszeres elismerést kap a nemzetközi terepen, akár A listás fesztiválokon is. Főleg a diplomafilmeket, de ott van a Kecskeméti Animációs Filmstúdió is, amelyik most például az egyik Oscarra jelölt nagyjátékfilmben, a Vörös teknősben is közreműködött.

Magyarországon van animációs élet, a nemzetközi mezőnyben még inkább. Az animációnak nagyon sok ágazata és technikája van, gyakorlatilag végtelen tárház a műfaj. Most a virtuális valóság szerepe bővül napról napra, de itt vannak a játékok is, ez is egyre jobban feltörekvő terület. Én eddig 2D-s klasszikus rajzanimációs rövidfilmet csináltam, ez az egésznek egy nagyon szűk része. Most kezdik felfedezni a virtuális valósággal kapcsolatban, hogy mi mindent lehet, hogyan működik, milyen szabályok vannak. A filmnek vannak bevált alapszabályai, amelyek nagyjából megmondják, mi működik és mi nem. Ezzel szemben a virtuális valóságnál még nincsenek bevett normák. Az alkotók egyelőre csak kísérleteznek a lehetőségekkel.

Az interjút Márton László Attila készítette