Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.
- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
Édesapám építész volt, az ő hatására választottam pályát. A szegedi Tömörkény István Gimnázium díszítőszobrász szakára vettek fel, ahol Tasnádi Nagy Irén (Borsos Miklós növendéke) tanított. Jelentősen megerősítette azt az elhatározásomat, hogy a Magyar Iparművészeti Főiskolára, belsőépítész tervező szakra jelentkeztem. Rajztudásomat a középiskolában a híres alföldi festőművésznek, Szalay Ferencnek köszönhetem. Az első felvételim nem sikerült, mivel hiányzott az a szakmai gyakorlatom, amelyet aztán ennek érdekében a következő felvételiig a Kertiben (Kereskedelmi Tervező Vállalat) szereztem meg. A főiskolán Jánossy Györgynek lehettem tanítványa, akik egykor apám évfolyamtársa volt. Ők a szakma szűkebb köreiben „dániás”-nak nevezett építészei közé tartoztak, akiket 1944 őszén a Műszaki Egyetem (több évfolyam gépész és építész hallgatóit) kimentett külföldre annak reményében, hogy a háború után is legyen Magyarországnak építész értelmisége. Jánossy Györgytől elsősorban tervezői szemléletet tanultam. Nagy hatással volt rám Gulyás Zoltán, valamint dr. Vámossy Ferenc építészettörténész kulturáltsága is. Király József a bútortervezés alapelemeitől kezdve a tervezői feladat többféle megoldására oktatott bennünket, azaz egy vázlat után fából, fémből, különböző csomópontok alkalmazásával kellett variációkat elkészíteni, és ennek alapján kiérlelni a megoldást. Az 1978-ban megszerzett diplomám alapján Jeney Lajos főmérnök az ÁÉTV-hez (Általános Építési és Tervezési Vállalat) hívott meg, a nagyvállalat belsőépítész irodájába. Itt szinte azonnal kaptam önálló feladatot, a vázlattervtől a kiviteli terv elkészítéséig.
Az itt eltöltött évtized alatt sokféle feladatom közül kedvenc munkám a kazincbarcikai 16 tantermes iskola volt. Kis feladat volt ugyan, de itt kísérleteztem ki, először egy büfénél azt, ahogyan a szobrászati tanulmányaimban elsajátított formálási mód a beépített bútorokban gyakorlattá válhat. Hasonlóképpen „trükköztem” a bükfürdői Üdülői Klub vagy a budapesti DIVSZ-vendégház uszodájának megtervezése során. Később is sok beépített bútort terveztem különböző terekbe, ezeket a bútorterveimet végül legyártották, és ezzel egyedi enteriőröket tudtam létrehozni. A Balaton Bútorgyár részére terveztem a Lili bútorcsaládot (1995), amiből végül nem lett gyártmány. Később az Elegáns és a Feszes (1998) elnevezésű tálalóim, vagy az Elegáns bútorcsalád (1999) túlmutattak a minimalista bútortervezési szemléleten. Kádasi Éva porcelántervezővel közös porcelánbetétes bútoraim mintakollekciójával (2004) a porcelán és bútor gyártott elemeinek házasításával új minőséget hoztunk létre. Az Antora (2001) és a Flor (2007) székeknél a geometrikus és növényi ornamentika szerkezeti funkciót kapott a bútoron, amivel egy teljesen új, egyszerű székszerkesztési módot hoztam létre. Szép feladatot kaptam a bécsi Pazmaneum kápolnájának bútortervezésével (2013), valamint a gazdagréti Szent Angyalok Templomának szakrális tereit kiemelő belsőépítészeti és bútortervezéssel a plébániától, illetve Koppányi Imre építésztől (2014).
1988-ban úgy döntöttem, hogy önállósodom. Ennek oka egyrészt az volt, hogy megszülettek a gyermekeim, szükségem volt a magam által beosztható időre, másrészt felbomlóban voltak a nagyvállalatok, csökkent a jelentős belsőépítészeti munkák száma. Egy újabb évtizeden keresztül korábbi építész kollégáim folyamatosan felkértek különböző feladatokra. Közben elkezdtem egy bútortörténet tanulmányozására alapozott bútoranalízis-kurzus kidolgozását, amelyet 1992-ben a Magyar Iparművészeti Főiskolán tartottam meg. A bútortörténeti tanulmányok nagyban hozzájárultak személyes koncepcióim továbbfejlesztéséhez is: a díszítéssel együtt, egyszerre fedeztem fel például a gótikán keresztül annak tagolási rendszerét, illetve a részletek és az egész egymáshoz való harmonikus arányát. 1998-ban Snopper Design néven létrehoztam a saját cégemet. Bátor lépés volt. Viszont az olyan nagyszerű enteriőrtervezési feladatok, mint például a bakonybéli Hotel Bakony felújítása (1998), a budapesti Szent István Király Zeneiskola irodáinak a megtervezése (1999), a Pesti Színház rekonstrukciós terve, melyért 2000-ben I. díjat kaptunk, a Szegedi Közlekedési Felügyelet műszaki bázisa, a gödöllői Szent István Agrártudományi Egyetem egyik előadóterme, valamint a balatoni nyaraló, az Elek-háznak nevezett családi ház tervezése igazolták a döntésem helyességét. A legösszetettebb megbízásomat a felcsúti Puskás Akadémia kollégiumi épületének, szakorvosi központjának, Refektóriumának, valamint a 3000 fős stadion VIP-Skybox szintjének belsőépítészeti tervezése jelentette. Olyan nagyszerű építészekkel dolgozhattam együtt, mint Makovecz Imre és Dobrosi Tamás. A Pancho Aréna belsőépítész munkáinál Pálfalvi Ferenc építész volt a munkatársam. Megtiszteltetésnek tartom, hogy Makovecz Imre elfogadta a velem való együttműködést. Az organikus szemléletről a bútortörténet tanulmányozásának során mélyítettem el az ismereteimet. A tagolás rendszerébe szervesen komponált díszítés jellege a különböző nemzeteknél, az angoloknál, a németeknél, a franciáknál más volt. Az európai kultúrára jellemző sokszínűség a bútorstílusokra is jellemző volt. Az én organikus szemléletemet inkább Frank Lloyd Wright térfelfogása befolyásolja. Ugyanakkor úgy vélem, Makovecz Imre építészete éppen azáltal lett világhírű, hogy nagyszerű rajztudásával meg tudta mutatni a világhoz való viszonyát, személyességével pedig éppen azt az ősi mesteremberi magatartást tudta összekötni a szakralitással, amelyre igen nagy szüksége van a mai társadalomnak.
Úgy gondolom, megtaláltam a saját szakmai helyemet. Egyéni kiállításaim mellett részt vehettem olyan jelentős csoportos kiállításokon, amelyekben a magyar belsőépítészek legjobbjai mutatkoztak be. Az 1980-ban, a Műcsarnokban rendezett Belsőépítészet 1970–1980 című összefoglaló kiállítástól kezdve a BNV-n rendezett Nemzetközi Bútor Szakvásárokon, a Craft & Design, a Millenniumi Iparművészeti Kiállítás (Iparművészeti Múzeum, 2001), a Belsőépítészet, minőségi térformálás (FUGA, 2001), Az én székem belsőépítész-kiállításon (MKISZ, 2013) át számos más hazai és külföldi reprezentatív bemutatkozásig. 1997–1998-ban rendszeres szerzője voltam a Házépítés című magazinnak, írásaim jelentek meg az Otthon és az Octogon című szakfolyóiratokban. Tervezői munkáim mellett szeretném folytatni az írást, sőt ha lehet, egy gyakorlati haszonnal is bíró, gazdagon illusztrált könyvben megjelentetni azokat az elemzéseimet, amelyek a már említett bútortörténeti tanulmányaim során fogalmazódtak meg. Az európai kultúra sokszínűsége nem mindig csak új technológiát jelent, hanem a variabilitás helyét, a lehetőségekhez való alkalmazkodását is. Ez merőben ellentétes a modern, globalizált termelési elképzelésektől. Hasonlóképpen érdemes úgy a magyar, mint az európai népművészet hagyományainak beépítése és technológiai újragondolása is, amely lehetőséget kínál arra, hogy egy mai tervező szervesen kapcsolódhasson az évezredes kulturális gyökerekhez, miközben képessé válhat egyéni hangvételének kialakítására. Szerintem a ma kihívása az, hogy miképpen lehet a 20. század elején megjelent modern szemléletet úgy folytatni, hogy ebben a folyamatban az ornamentikának mint nemzeti jellegzetességnek is szerepe legyen. Ezt a könyvet egy újfajta gondolkodásmód megindításának lehetőségeként kezelem, amelyben a rész és az egész sokszínűségét, a hatások és beépítések módszerét, az összefüggéseket elemzem. Ez elsősorban a bútor- és belsőépítész tervezők számára lehetne hasznos, de talán a többi művészeti terület alkotójának is érdekesek lehetnek azok az összefüggések, amelyek az analízis során tudatosulnak. A szintézis számtalan formában létrejöhet, a 21. századi technikai és szellemi céloknak megfelelően.
Az interjút Dvorszky Hedvig készítette
Gyerekként repülőmodellezéssel foglalkoztam, eközben szerettem meg a fát. A vasútmodellek és a vasút volt a szerelmem, expressz villanymozdonyt szerettem volna vezetni. Mivel színtévesztő vagyok, ez nem sikerült, sőt már sehová nem vettek fel. Csak nagy nehezen sikerült engem beprotezsálni egy szakmunkásképzőbe. Egy debreceni kertvárosi általános iskolából asztalos-szakmunkásképzőbe kerültem, ez elég nagy pofon volt. Menekültem volna, de néhány tanárom mellém állt. A legjobb mesterekhez kerültem, versenyekre jártam, külön életet élhettem. Egy évet vesztettem, így csak az ötödik év után lett meg az érettségim, és csak ezután felvételizhettem. Nagyon szerettem volna kitörni a szakmunkás szintről. Ez a pofon megtanított célokat kitűzni magam elé, és arra is, hogy ezek eléréséhez dolgozni, küzdeni kell. Nem szabad feladni.
A soproni egyetemre kerültem, és a diplomavédés után okleveles faipari mérnök lettem. Jobban rajzoltam, mint a legtöbb évfolyamtársam, harmadévben már a belsőépítészet fakultációra jártam. Az egyetemen a legtöbb tárgy nem igazán érdekelt. Csak a fával mint anyaggal való foglalkozás és a faépítészettel, építészettel kapcsolatos tárgyak lelkesítettek. Diplomamunkám komplex építészeti, belsőépítészeti feladat volt. Miután lediplomáztam, Kubinszky Mihály professzor úr felajánlott egy egyetemi állást és az építészeti tanulmányaim támogatását, ami nagyon megtisztelő volt, de nem tudtam tudás nélkül oktatói szerepben elképzelni magamat.
Akkor végeztem, amikor a soproni AMI (Alkalmazott Művészeti Intézet) elindult. Alapítója, Tasnádi György konzulensem volt a belsőépítészet fakultáción. Javaslatára megpróbáltam a felvételit, de ahogy megjósolta, el is buktam rajta, mivel komolyan rajzolni, plasztikázni soha nem tanultam. Az engedélyével mégis bejárhattam az órákra, hogy felkészüljek a következő felvételire. Levelezőn kezdtem a terméktervező szakmérnöki képzést az AMI-ban, és közben munkát kerestem.
Amit az első pillanattól komolyan vettem az egyetemen, az a német nyelv tanulása volt. Debreceniként a rendszerváltozás első éveiben nagy váltás volt Sopronban, a határ mellett élni. Első szakmai gyakorlatomat már egy határhoz közeli osztrák asztalosműhelyben töltöttem – sajnos csak rabszolgamunkával. Egy hónapig Bécsben egy nyári intenzív német nyelvtanfolyamon vettem részt. Bécs máig fontos város maradt számomra. Szerettem volna ott dolgozni, egy tömörfa bútorokat készítő asztalosműhelyben. Hat hónap keresés, kilincselés után sikerült.
Bécsben, szinte véletlenül lettem bútortervező. Szívesen lettem volna belsőépítész is, de sikerült néhány olyan bútort terveznem, amellyel Ausztriában és Magyarországon is kisebb díjakat nyertem. Ezzel kerültem be a hazai (budapesti), akkor igencsak pezsgőnek tűnő designéletbe. 1999-ben éppen emiatt jöttem haza, és elkezdtem egyedül felépíteni azt, amit bécsi főnökömmel kitaláltunk – de amit én sokkal jobban meg akartam valósítani, mint ő. Tudtam, nehéz lesz, de segített egy lehetőség: egy német biofestékmárka hazai importőre lettem. Nagyon hittem a festékgyártó cég filozófiájában, és akkor a forgalmazás biztosabb megélhetést nyújtott, mint a bútortervezés.
Nem akartam olyan embereknek tervezni, akik nem értik és nem akarják megfizetni azt a minőségű bútort, amit én szerettem volna alkotni. Erre pedig sem itthon, sem Ausztriában nem láttam lehetőséget. Sok munkával az AURO-forgalmazás stabil megélhetést és egy kis „zsebpénzt” is biztosított, amiből bútoros „hobbimat” is tudtam finanszírozni. Kiállításokra jártam, eleinte csak Budapesten, majd Bécsben és távolabb is. 2010-ig harmincöt „sikertelen” külföldi kiállítás után megtaláltuk első ügynökünket, akinek köszönhetően ma már száznál több külföldi forgalmazónk van, és hét munkatársammal és a gyártóinkkal inkább a bútorokból élünk, mint a felületkezelésükhöz használt AURO biofestékek forgalmazásából. Bútoraink 90%-ban Németországba kerülnek, a maradék – eladási sorrendben – Svájcba, Olaszországba, Ausztriába, Franciaországba és Angliába. De 2016-ban adtunk el Kanadába, Mallorcára, Ausztráliába, Hongkongba, és egy remek Kuala Lumpur-i forgalmazó partnerrel is gazdagodtunk.
Saját műhelyt soha nem akartam, bútoraimat mindig legyártattam. Tudom, hogyan kell jó bútort készíteni, de engem nem az elkészítés érdekelt. Vallom, hogy mindenki azt csinálja, amihez legjobban ért: a gyártó gyártson, a kereskedő eladjon, és az ügynök munkáját se vegyük el. Megtanultam, minél több ember sikeres és boldog a velünk való együttműködés által, annál sikeresebbek lehetünk mi is.
Márkát akartam építeni, és magas minőségű, tartós, időtálló bútorokat tervezni és készíteni. Olyanokat, amiket szeretnek, értékelnek, akár generációkat is túlélhetnek, mint például azok, melyeket 1950-es évek klasszikusai, leginkább Hans J. Wegner, Arne Jacobsen, Finn Juhl, Dieter Rams és az Eames házaspár munkássága inspirált.
Örülök, hogy azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Kezdettől tudtam, hogy nehéz feladat lesz ezt elérni. Nagyon sok munka volt eljutni eddig, és nagyon sok van hátra, de még mindig csak az elején tartok annak, amit szeretnék megvalósítani.
Kezdettől úgy terveztem, hogy soha ne kelljen szégyellnem, amit kiadok a kezem közül. Nyilván nem mindegyik bútorom egyformán sikeres, de letagadnom eddig egyiket sem kellett. Sokat segítettek a Kabóca (Grasshopper) székek, amelyekkel első díjaimat nyertem (1998, 2001). Még 1996-ban született az első, ma is termékként jegyzett bútorötletem, a SiXtematic íróasztal. A sokfiókos rendszer az a bútorcsalád, amellyel cégünket, márkánkat a legtöbben azonosítják. Ebből a termékből máig nagyon sokat adtunk el, ez az egyik legnépszerűbb bútorcsaládunk. De ugyanígy szeretem a legkisebbet, az OTTO sámlit, és a legnagyobbat, a több mint háromméteres FINN asztalt. A legrégebbit és a legújabbat is. Mind saját gyerek!
A bútorszakmában Magyarország komoly tényező lehetne, míg autógyártó vagy ipari nagyhatalom már soha nem leszünk. Bútort gyártani nem különösen nehéz. Kevesebb eszköz és egyszerűbben elérhető anyagok szükségesek hozzá. A kezdettől így gondoltam. Sajnos a magyar bútoripar az elmúlt húsz évben inkább lesüllyedt, mint felemelkedett. Ha korábban a „nagy emberek” megkérdezték volna a véleményünket fiatal tervezőként… de ez akkor igazából senkit nem érdekelt. Több olyan fórumon, konferencián voltam, ahol megkérdezték ugyan, de nem érdekelte őket. Meghallgattak, de nem alkalmaztak. Inkább ugyanazt csinálták tovább, mint addig. Az eredmény, hogy mára minden nagy múltú magyar bútorgyártónk leépült, megszűnt, vagy a csőd szélén vegetál. Tervezőket nem alkalmaztak, elégnek gondolták, ha külföldi bútorokat másolnak olcsóbban. Azután lett még olcsóbb… a hozzáadott szellemi érték pedig kimaradt, holott e nélkül nem lehet eredményeket elérni. Elszomorító. Jobban örülnék, ha erős mezőnyben érnék el a mostaninál is jobb eredményeket. De megtaláltam a magam erős mezőnyét. Sok mindent kipróbáltunk, gyártattunk Olaszországban, Csehországban és Németországban is. Mindemellett nekem a magyar gyártókkal a legkönnyebb együtt dolgozni, a német kereskedőkkel pedig üzletet kötni.
Egyébként érdekes, hogy miután Ausztria határait is sikerült átlépni – ahol csakúgy, mint itthon, viszonylag sikertelenek vagyunk –, legtöbbször svájci cégnek gondolnak minket. Bevallom, ez jólesik. A svájci tervezőkollégáim viszont irigyelnek, hogy erős magyar gyártói hátteret tudhatok magam mögött, mivel ők ilyen minőséget már nem tudnak versenyképes áron előállítani. A minőségi különbséget pedig a vevőink észreveszik. Soha nem akartam olcsó gyártó lenni, mindig a lehető legmagasabb minőségre törekedtem. Szerintem csak így lehet sikereket elérni.
Az interjút Márton László Attila készítette