Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.
- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
A művészetek különböző ágait művelő családból származom, melyben mindig jelen volt a társadalmi és filozófiai összefüggéseket kutató, értelmező, felelősségteljes gondolkodásmód. Anyai dédapám a szecesszió pezsgő korszakának festőművésze, díszítőszobrásza és iparművésze volt, de bútorokat, kerámiákat, enteriőröket is tervezett. Otthonunkban mindig szólt a zene, mivel édesanyám orgonaművészként amikor csak tehette, leült a zongora elé. Édesapám a népzene és a népi kultúra hagyományainak értékmentőjeként több mint negyven évig készített műsorokat a Magyar Rádió, majd a Magyar Katolikus Rádió számára.
Művészeti tanulmányaimat a Magyar Iparművészeti Főiskolán végeztem, ahol először 1988-ban a Tervezőképző Intézet textil-falikép és szőnyegtervező szakán szereztem diplomát, majd 1990-ben a főiskola Mesterképző Intézetének falikárpit szakán mesterfokozatú diplomát kaptam. Főiskolai éveimet olyan kitűnő mesterek inspiráló útmutatásai segítették, mint Solti Gizella, Széchenyi Lenke vagy Fóth Ernő. Pályámat maradandóan meghatározta a Solti Gizellával való közös munka, melynek során fokozatosan feltárult előttem Ferenczy Noémi „hagyatéka”. Solti Gizella, a nagy előd utolsó tanítványa, olyan „kincset” adott át nekem, mely hozzásegített ahhoz, hogy a főiskola utolsó évében pontosan megfogalmazhassam azt a szakmai utat, amelyen tovább szeretnék haladni.
Mesterem rávilágított arra, hogy az eredményes munka elengedhetetlen feltétele a kompozíciós részleteiben, rajz- és színvilágában pontosan kidolgozott kárpitterv létrehozása, majd az 1:1-es méretarányú karton megfestése, a kizárólag fonákoldali szövés során pedig a speciális – különösen az alternatív „félsoros” – szövéstechnikák mélyreható ismerete és tudatos alkalmazása. A kárpitművészet időtlen műfajának ritka egyedisége, hogy korunk gyorsan változó és azonnali eredményekre koncentráló világában a falikárpit megszületésének folyamata megújult formában ugyan, de ma is őrzi több évszázados tradícióit. Számomra a falikárpit szövött kép, a képiség és a szövésből fakadó sajátosságok egyedülálló együttese. Munkáimban a képző- és iparművészet e sajátos együttélését vallom, kárpitjaim nem csupán az anyagok, színek és formák, a szövéstechnikai variációk dekorativitására épülnek, hanem az elmélkedés tárgyai és elindítói is, befelé nyíló, a transzcendens létezés felé forduló kapuk. A kárpit születésének hosszú és elmélyült folyamata egyértelművé tette számomra az ötletszerűség kizárását, a materiális létezésen felülemelkedő, a lét értelmét kereső, nagy, átfogó témák megközelítését. A főiskola utolsó éveiben szakmai programom filozófiai-teológiai tartalommal telítődött meg. Személyes hitem a szakrális művészet elkötelezettjévé tett.
„A Mindent Mozgatónak glóriája a Mindenségen áthat, és világol, itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra. Én jártam, hova legtöbb hull a lángból, s láttam, mit sem tud, sem bír elbeszélni, ki visszatér e magasabb világból.” (Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, 1. ének 1–6.) Az ember transzcendens utáni örök vágyát és kozmikus világképét kifejező dantei sorok végigkísérik alkotói pályámat. A kezdő- és végpont között kifeszülő történelem, s benne minden ember egyéni története magában hordozza világosság és sötétség viaskodását. Több munkámban a kapu elvont jelképrendszerét használom a szent és profán gondolatkörének ütköztetésére, mely e világ és túlvilág küszöbén áll, önmagában hordozva az átlépés pillanatát, adományát, az átlépés utáni vágyakozást és küzdelmet. A két ellenpólus együtt jeleníti meg a láthatatlant, érzékelteti az érzékfelettit. Ebben elengedhetetlen a fény ábrázolása. A Teremtő első tette az volt, hogy elválasztotta a világosságot a sötétségtől. De a fizikai világosság, mely itt a Földön az éjszaka sötétjével váltakozik, egy magasabb dimenzió kivetülése, ahol Isten a fény, mely Őt, mint köntös, úgy fogja körül (Zsolt 104,2). Több kárpitom kompozíciójában fölfelé haladva, fokozatosan születik meg a fény végtelensége, hogy feltáruljon az a kibeszélhetetlen, rejtett dimenzió, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, s amelyben Isten újra és újra megérint minket. Visszatérő szimbólum számomra a víz, mely hasonlóan többrétegű szakrális tartalmat hordoz. A víz, mint ősanyag, az élet kiáradását jelképezi, ugyanakkor az isteni kegyelemből fakadó megtisztulás, az új életre születés, a kegyelmet adó erő, az isteni lélek és áldás metaforája is. Az Úr meglátogat minket a Magasságból, „hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek” (Lk1,78–79). A kárpitokon tehát a bűnök terhének súlya alatt szenvedő, fájdalmasan bezárt, elszigetelt emberi lélek és a kegyelmi állapot, az öröklét örömódája egyszerre van jelen. A tervezés és szövés folyamata során arra törekszem, hogy a műfaj sokrétű és bonyolult technikai tárházának újrafogalmazása révén különféle jelentésű és eltérő hatású, a gondolatok legkifejezőbb hordozóivá váló textúrákat, szövésfelületeket hozzak létre, melyek amellett, hogy szakrális témáim közvetítői, egyedi, semmihez sem fogható vizuális hatást eredményeznek. Sűrű felvetést alkalmazok. A felület a fényes selyem és a matt, puha gyapjú kontrasztjára, a sötét, súlyos kékek, mélyzöldek, feketék és a fehér, az ezerarcú kék és zöld világos árnyalatainak dinamikus ellentétére épül, valamint a „félsoros” szövéstechnika-variációk egyéni kísérleteken alapuló tudatos alkalmazására. A színek keverésében a klasszikus hasűrözést nem használom, a végeredményt a szövés raszterpontjai, vonalai adják. A szövés folyamatában az elkészült szövésrészlet fokozatosan a szövőszék alsó hengerére tekeredik fel, miközben a felső hengerről adagolódik a felvetőszál. Így a munkafolyamat különleges nehézsége, hogy az összkép mindaddig láthatatlan marad, amíg az egész mű el nem készül, így utólagos javításra, korrekcióra nincs lehetőség. Pályám ünnepi állomásai a liturgikus terekbe készült munkák, oltárkárpitok, melyek a hívek állandó közönsége előtt, a liturgia szolgálatába állva az Egyház élő közösségéhez szólnak. Az Istent kereső és benne élő indíttatás ugyanaz, mint kiállítási műveim esetében, ám itt, a felszentelt térben a kárpit tovább él egy adott közösség vallásgyakorlatának részeként, talán hozzájárulva imáik megfogalmazásához is. A szakrális művészet misszió, mely a létezés átfogó egységét, Ég és Föld Istentől való igazságát fogalmazza meg, nem pusztán a látható valóságot ismétli. A szakrális szimbólum mint forma – megjelenésében legyen absztrakt vagy figuratív – időtlen és tér nélküli, egyetemességre törekvő.
A falikárpit korokon átívelő, időtlen műfaj, él és változik, megújult formai és tartalmi értékeivel a jelenkor művészetének is különleges képviselője. Fennmaradása és továbbélése e művészeti ágban tevékenykedők felelőssége. A francia manufaktúrák hagyományaiból építkező, sajátos arcú magyar kárpitművészet több mint száz évet felölelő, s több műhelyt jegyző történetének alkotóegyéniségei közül elsősorban Ferenczy Noémit emelhetjük ki, aki munkásságával megalapozta a kárpitművészet mai napig élő szemléletét. Sokszálú örökségének szintézisére, a műfaj hazai művelésének elősegítésére törekszik a kortárs magyar kárpitművészetet összefogó Magyar Kárpitművészek Egyesülete, mely feladatának tekinti a kárpitműfajban felhalmozódott szakmai tudás továbbadását, oktatását is az új generációk képviselői számára. E nélkül nem beszélhetünk e művészeti ág hazai folytonosságáról.
A művészet felelőssége a rohamosan szekularizálódó Európában nagyobb, mint valaha. II. János Pál pápa kifejező soraival a művészek „ráébreszthetik testvéreiket arra, hogy mindenfajta immanentizmus, amely hiányos képet nyújt az emberről, megfosztja őt attól a transzcendens dimenziótól, amely egyedül képes megmenteni a végső megsemmisüléstől. Az emberi személynek sajátos méltósága van, mivel örök hivatással rendelkezik. Az ember létének és távlatainak egyoldalú szemlélete ellentétes az igazi humanizmussal.” (II. János Pál pápa találkozása a tudomány és a művészet személyiségeivel, Budapest, 1991. augusztus 17.)
Az utolsó órákban vagyunk, hisz e műfaj művelői ma még nagyszámú és gazdag kvalitású képviselőinek jelentős része alkotói pályája végéhez közeledik.
Az interjút Dvorszky Hedvig készítette
Van a családomban egy textiles vonulat. Generációról generációra megy a textillel való foglalatoskodás. Már apai nagyapám is, majd a szüleim is kötöttáruval foglalkoztak. Kötőgépek között nőttem föl, így most visszatekintve elég egyértelmű volt, hogy én is ezt a szakmát fogom továbbvinni. Nővérem nagyon szépen festett, rajzolt. Ő porcelánfestő lett. Fiatalkoromban táncoltam és sportoltam. Nem igazán rajzoltam. Egyszer egy kedves ismerősömtől kaptam egy temperakészletet. Nem lefestettem valamit, hanem elkezdtem mintákat festeni. Egy idő után azt vettem észre, hogy mélyen megérint, leköt, és sikerélményem van. Bár addig nem rajzoltam, mégis az a gondolat érett meg bennem, hogy meg kellene próbálni a Magyar Iparművészeti Főiskolát, azon belül is a szövő szakot.
A szövés érdekelt, anyagokkal dolgozni, alapanyagokat létrehozni. Képzetlen voltam, első alkalommal nem is vettek fel, de ennek utólag már örültem. Nagyon fontos időszaka volt az életemnek, hogy előkészítőre Kopek Rita festőművésznőhöz jártam festést, rajzolást, színtant, formatant és mintatervezést tanulni. Ritának volt egy varázsa. Különösen odafigyelt mindenkire, és keményen korrigált.
Az első évünk alapképzés volt. Hetente kellett teljesíteni, hétfőtől péntekig, minden témában. Volt egy pont, amikor összeomlottam, akkor mindenáron át akartam menni a Képzőre, festő szakra. Komolyan át is jártam egy évig Károlyi Zsigmond festőművész osztályába. Aztán kiderült, hogy nem lehet simán átjelentkezni, így maradtam a főiskolán, és textiltervező lettem, megtaláltam a helyem.
Év végén szakosodni kellett. Szövő szakra jelentkeztem, de mivel én voltam az egyedüli jelentkező, nem indították el, így aztán a nyomott anyag szakra kerültem. Nagy csalódás volt, azért is, mert teljesen más irányba akartam indulni. A nyomott anyag inkább grafikus jellegű, felületi mintázás, a szövés pedig, ami engem igazán érdekelt, egészen más lelkületű munka.
A tanmenetbe be volt építve egy vándorfélév, amit egy másik szakon kellett eltölteni. Természetesen a szövőt választottam. Így lettek a tanáraim Szittner Andrea és Penkala Éva textilművészek. Tőlük tanultam meg a szövés alapjait, őket tartom mestereimnek. Onnantól kezdve évekig bejártam a műhelybe, folyamatosan szőttem. Megismerkedtem az ikat távol-keleti technikájával. Mindenfélét kipróbáltam, kutattam, mintakincseket gyűjtöttem, mélyen beleástam magamat. Mindezt önszorgalomból csináltam, a nyomott anyag mellett, mert érdekelt. Érezték a lelkesedésemet, és mehettem a műhelybe, ösztönöztek, segítettek. Megcsináltam a nyomottanyag-feladatot, és közben kedvemre szőttem. A kipakoláson mindkettőt kitettem, ezzel iszonyú zavart keltettem a tanárok fejében.
Még jelentős és szintén meghatározó a pályámon, hogy a diploma évében volt egy pályázat egy féléves gyakornoki állásra a svájci Création Baumann cégnél. Ez egy hihetetlen klassz, innovatív, a nemzetközi élvonalba tartozó textilgyár. Megnyertem. Júniusban diplomáztam, és júliustól már munkaszerződésem volt Svájcban. Itthon elég rossz jövőkép várt rám, a textilgyárak bezártak, akkor szűnt meg például a Goldberger gyár, én meg kikerültem egy olyan céghez, ahol adnak egy kulcsot, komolyan vesznek és támogatják a munkámat.
A tervezők ott teljes szabadságot kaptak. Volt egy háttér textilmérnökcsapat, azzal a feladattal, hogy kitalálják, hogyan lehet megvalósítani, amit a tervező megálmodott. Olyan szövési tudással mentem oda, amit az ottani diákok nem tudtak. Amit a kézi szövésből oda vittem, az teljesen megállta a helyét.
Termékeny, kreatív időszak volt, engem teljesen feldobott és alkotói erőt adott. Elvittek magukkal Frankfurtba a Heimtextil kiállításra. Ez a legnagyobb nemzetközi szakmai vásár. Ott majdhogynem sokkos állapotban kerültem: egy csarnok tele kis és nagy stúdiókkal, stószokban a textiltervek, mindenki ott volt, aki a szakmában a világon számít valamit. Rengeteget tanultam, mert végignézhettem és végigjárhattam a teljes folyamatot. Nyolc alkalommal állítottam ki önálló tervezői standon, sok tervemet sikerült is eladnom. Így kerültem a Nya Nordiskához, egy prominens német céghez. Emlékszem, az első alkalommal, amikor sikerült bejutnom hozzájuk, és megvettek tőlem terveket, azt éreztem, igen, érdemes folytatni.
Svájc után hazajöttem. Elhatároztam, hogy itthon a szakmámból fogok élni. Belevágtam a kiállításokba, és kialakítottam egy lakástextil-kollekciót, mindig is ez érdekelt. Három éven át Kozma Lajos kézműves iparművészeti ösztöndíjat kaptam, ez sokat segített az indulásnál. Tervekkel készültem a külföldi kiállításokra, itthon meg építészekkel, belsőépítészekkel dolgoztam egyedi megrendelésekre. Lassan felépítettem a munkámat, kezdtek megismerni. Egy idő után, ha volt valami különlegesebb dolog, na, akkor keressük meg a Hegedűst, biztos megoldja. Szerettem ezeket a kihívásokat, ha van egy feladat, akkor kitalálni valamit ahhoz, ha nincs, akkor megkeresni a módját, hogyan lehet kivitelezni. Ez fontos része a munkámnak. Később az egyedi hímzett, applikált függönyeimhez megterveztem az exkluzív kézi-tűzött szőnyegeket és más textilkiegészítőket is.
Aztán jött egy munkafelkérés: a volt Goldberger gyár épületéből egy loftirodát alakítottak ki, szükség volt egy üvegalkotásra a recepcióhoz. Így találkoztam a síküveg-laminálással. Nagyon megtetszett ez a technika, elkezdtem kísérletezni vele, továbbfejlesztettem, így született meg az üvegtextil. Új út nyílt a pályámon. Hálás vagyok a Rákosy Glassnak, hogy helyet és lehetőséget adtak a kísérletezésre. Az első üvegtextil-kollekciómat 2011-ben a 100% Designon mutattam be, aminek publikációs sikere is lett, bekerültem egy neves nemzetközi designkönyv-válogatásába. Még kétszer tértem vissza Londonba, legutóbb a Designjunctionon állítottam ki.
Az üvegtextil az üveg és a textil innovatív művészeti kombinációja. A két üvegréteg között magas hőfokon megolvadt fólia folyadékként beszívódik a textilbe, ettől megváltozik az anyag karaktere, olyan, mintha vizes lenne, a rétegeknél színkeveredések jönnek létre. Kimondhatatlanul izgalmas folyamat, bármilyen anyaggal elkezdhetsz próbálkozni, mindig kapsz valami újat, valami érdekeset. Mindig is kísérletező alkat voltam. Minimál térben is megtalálja a helyét, meg olyanban is, ami bevállal egy attraktívabb felületet. Az üveg fantasztikus, ahogy a fénytől mindig más szituációba kerül, varázslatos, ahogy a térben végigvonul a nap, a fény, mindig más arcát mutatja az üveg, és benne a textil. Élvezem a változékonyságát és a sokrétű felhasználási területeit.
Ekkor jött a négyes metró állomásainak tervezése. Az addigi munkáim szerezték ezt a megbízást, mert a Palatium Studió építészei, Erő Zoltánék látták a munkáimat, és megkerestek. Most ott állnak az üvegtextil paneljeim négy állomás peronjain, amit nagy részben nekik köszönhetek.
2003 óta óraadó tanárként a KREA Művészeti Iskolában enteriőr szakos lakberendező hallgatókat tanítok arra, hogyan alkalmazzák a textíliákat egy bizonyos stílusú enteriőrben, mit kell ismerni, hogyan kell összehangolni, harmóniát teremteni az egyes textíliák között. Két szemeszterre a METU-ra is meghívtak oktatónak, mesterszakos textiltervező-hallgatókhoz. Kifejezetten szeretek tanítani, öröm számomra megosztani azt a tapasztalatot, tudást, amit az évek során, a sikereken és buktatókon keresztül megtanultam. A mostani diákoknak sokkal több lehetőségük van, mint nekünk volt. Külföldi ösztöndíjak, kiállítási lehetőségek, workshopok, designüzletek és webshopok, az internet világa… Olyan ez, mint régen, persze most virtuálisan is megtehetjük az utat, ki mit választ. A mesteremberek elmentek, körbejártak, tapasztaltak, visszajöttek. Ha külföldön élsz néhány hónapot, egy más közegben, abba a kultúrába belelátva, az már önmagában is inspiráló lehet, szakmailag mindenképpen.
Alapvetően jó kedélyű és bizakodó a személyiségem, próbálom a történések jó oldalát nézni, meglátásom szerint a nyitott tudat megőrzésével, megfelelő hozzáállással és kellő humorral minden nehézségen átjuthatunk kisebb karcolásokkal. Ma kell egyfajta mély, együttérző és összefogó benső nyugalom a mindennapok megéléséhez, egy „offline” üzemmód, a csend.
Itthon kialakulóban van egy olyan tendencia, amely egy befektetői rétegen keresztül, a megtalált designerek közül egy-két alkotót nemzetközi szintre is fel tud emelni. A divat területén vagy egy formatervező mellé odaállva a befektető indulótőkét tesz a szakmai munkájába. Én nem ezt az utat választottam, pedig közel kerültem hozzá, de a végén mégis máshogy döntöttem. A befektető, ha belerakja a pénzét a vállalkozásba, akkor záros határidőn belül nyereséggel szeretné kivenni azt, ami teljesen normális. Viszont onnantól kezdve egy gépezet része leszel, és elveszted a szabadságodat. Az üvegtextillel és textilterveimmel nem adtam fel a nemzetközi piacon való megmérettetésemet, folytatom a felmerülő lehetőségek kihasználását.
Szeretek a társszakmákkal együtt dolgozni, megmozgat, inspirál mások munkájához hozzátenni. Nekem ez továbbra is járható út, és szerintem ma is működik. A megrendelők ugyan megváltoztak, de még mindig van igény egyedi tervezésre és alkotásra.
Az interjút Márton László Attila készítette