Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.
- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
Rábapatonán születtem. Nagyon izgalmas gyermekkorom volt Szentpálpusztán. 1958-ban Győrbe költöztünk, minden megváltozott: a falusi élet szabadsága helyett városivá kellett lennem. Érzékeny, álmodozó voltam, szenvedélyesen szerettem rajzolni, festeni, rajzszakkörbe kezdtem járni. Kérdés volt számomra, hogy a művészeti iskolát vagy a szakmai tanulást válasszam. Győrben a Rejtő Sándor Fonó- és Szövőipari Technikum technikusi végzettséget ad, úgy véltem, talán ez az út. Ez a kitűnő iskola a textil megismerésének fontos állomása volt számomra. Az 1964-ben tett érettségimig az elemi szálaktól a fonalgyártáson, a szövetszerkezeteken, anyagismereten, textilkikészítésen keresztül mindent megtanultam. Már akkor arra készültem, hogy a Magyar Iparművészeti Főiskolára felvételizzek. Elsőre nem sikerült, viszont azonnal felvettek a Budapesti Könnyűipari Műszaki Főiskola modellszerkesztő szakára. Nem adtam fel, 1965-ben sikeresen felvételiztem a Magyar Iparművészeti Főiskola textil tanszékére. Az álom valósággá vált! Megvolt a ruhaipari szakmai gyakorlatom, mindenáron ruhatervező akartam lenni, így harcolhattam, hogy a másfél éves alapképzés után ruhatervezést tanulhassak. A lényeg, hogy keményen meg kellett küzdenem azért, hogy az akkoriban erőteljes pályaorientációk közepette megvalósíthassam egyre határozottabb elképzeléseimet. Széles látókörű tanárok, professzorok tanítottak, segítettek. Minden lehetőséget, tudást próbáltam kiaknázni. Rendkívül vonzott az öltözködési kultúra története, a ruhák stílusa, a különböző korok művészete és a természet gazdagsága megmozgatta a fantáziámat. Azt hiszem, ennek köszönhetem tervezői gondolkozásomat, amely meghatározta a pályámat. 1969-ben elismeréssel védtem meg diplomamunkámat a ruházati formatervező szakon. Tele energiával alig vártam, hogy dolgozhassak.
Első szakmai kibontakozásom a Divatintézetben történt, 1970-ben. Szerencsém volt, hogy felvettek, hiszen ez a cég volt akkor a magyarországi divattervezés szinte egyetlen megjelenítője. Kapcsolatban volt a textilgyárakkal, évente kétszer rendezett nagy cégeknek termékjavaslatokat, nagy divatbemutatókat. Mi, tervezők hozzájutottunk a nemzetközi divattrendeket bemutató szakirodalomhoz. A felvételem utáni első margitszigeti divatbemutatón már az én modelljeimet is szerepeltették. Nagyon boldog voltam, de a megélhetés miatt megpályáztam a Jelmezkészítő és Kölcsönző Vállalat jelmeztervezői állását. Szinte azonnal, egy három hónap alatt elkészített, rendhagyó önálló divatbemutatóval mutatkoztam be, és mutattam be a vállalat teljes profilját a margitszigeti Nagyszállóban, óriási sikerrel. 1977-ig jelmeztervezőként dolgoztam itt. Divatbemutatók show-műsorához terveztem jelmezeket, néptánccsoportoknak viseleteket, kortörténeti és menyasszonyi ruhákat. Könyvtárakban, múzeumokban kutattam a feladatokhoz szükséges dokumentumok után, vidéki ládafiákból gyűjtöttem viseleteket, a népi kultúra kincseit. Itt tudtam kibontakoztatni divattörténeti ismereteimet, amelyek jól szolgálták a műhelyt. Dúskálhattam a sokféle textil között, és a kitűnő szakemberekkel, igazi műhelyszellemben, egyre több inspirációt nyertem. Közben kapcsolatba kerültem színházakkal és filmrendezőkkel is. Élvezettel terveztem meg a különböző kosztümös és modern színházi előadások és filmek öltözékeit, mivel ebben a világban örömmel fogadták tervezői újításaimat. Vezetőváltáskor a kötetlen munkaidőmet megszüntették, ezért váltottam: szabadúszó lettem.
1977-től néhány évig önálló tervezőként készítettem egyéni öltözékkollekciókat, amelyeket az Iparművészeti Vállalatnál tudtam értékesíteni. Az értékteremtés lebegett a szemem előtt. Az öltözéktervezés középpontjában mindig az ember áll. A test és a lélek megismerése, arányok, önismeret, életmód, önkifejezés, mozgás, változás, mindezek kifejezése a különböző minőségű anyagokkal, formákkal, mintákkal, színekkel, felülettel. Öltözékeim egyszerű szabásúak, a textil tulajdonságára, dekorativitására, a mozgás szabadságára épülnek. Keresem a divat forgatagán keresztül létező állandó esszenciát, ami idő és határok nélküli. 1981-ben meghívtak tanárnak a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola bőrműves szakára. Az életem megváltozott, az alkotómunka mellé a tanítás felelőssége társult. Szakmai kapcsolataim is rohamosan bővültek, amikor 1979-től a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja lettem. A Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében 1985-ben önálló kiállításon mutatkoztam be – ez volt a filozófiám: „Az öltözék lehet kiállítási tárgy és a művészi közlés eszköze.”
Egy évvel később megválasztottak a Képző- és Iparművészek Szövetsége Textil Szakosztálya vezetőjének, 1988-ben pedig meghívtak a Magyar Iparművészeti Főiskola Tervezőképző Intézetébe ruhatervezést tanítani. Részt vettem a mesterképzésben. Ezek az évek egészen más dimenziókat nyitottak meg előttem, sok fiatalt indíthattam sikeres tervezőművészi pályára. 1986-tól 1992-ig az Iparművészeti Főiskola hallgatóit bekapcsoltam az Air France és a Francia Kulturális Minisztérium, valamint a Yomiuri Shin-bum japán cég által kiírt Fiatal Divattervezők nemzetközi pályázatába, több éven át vállaltam a pályázat szervezését, és meghívott zsűritagként részt vettem Párizsban a nemzetközi döntőben. Személyes szakmai sikereim is voltak: 1989-ben önálló kiállítással mutatkoztam be a londoni Barbican Cultural Centerben, a Britain Salutes Hungary kulturális rendezvényén. 1990-ben Munkácsy-díjat kaptam. 1993-ban elnyertem a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, amelynek élményeit munkáimban, a kiállításokon és az oktatásban egyaránt hasznosítani tudtam. 1997-ben habilitáltam, és a születésnapomon a székesfehérvári Csók István Képtárban gyűjteményes kiállításom nyílt textilképek, ruhák és zászlók bemutatásával; utóbbiak (húsz zászló) önkormányzati tulajdonban vannak az ország különböző pontjain.
A rengeteg munka mellett számos felkérést kaptam külföldi divattervezői karrierem építésére is. Magyarországról a Hungexpo szervezett a Magyar Napok keretében különböző országokban kiállításokat, amelyeken öltözékkollekcióimmal vettem részt. A Dijonban rendezett bemutatón konkrét ajánlatot kaptam egy francia közgazdász befektetőtől. Egész Franciaországban megjelenhettek volna kisszériás, különleges anyagokból készített öltözékeim, árban a prêt-à-porter és az haute-couture divatkategóriák közé sorolva. Igen nagy szó volt ez akkoriban. Ezt a csábító ajánlatot azonban, mérlegelve személyes életünket, végül nem vállaltam. 1991–1992-ben Angliából hasonló ajánlattal kerestek meg, de addigra számomra világossá vált, hogy ajánlatuk a tervezői munka mellett már a teljes üzleti vállalkozás működtetését is jelentette volna, ami nem igazán izgatott. Az oktatás akkor már fontosabb volt. 1998-ban ösztöndíjat kaptam Lisszabonba. 1999-ben oktatási tevékenységem elismeréseként Széchenyi professzori ösztöndíjat kaptam, bekapcsolódtam a doktori képzésbe. Ezekben az években bontakoztathattam ki legsokoldalúbban a lehető legegyszerűbb szabással tervezett, bizarr anyagkombinációkkal összeállított konstruktív ruhakollekcióimat, amelyekkel sikert arattam például a Szombathelyi Textilbiennálén és más nemzetközi fórumokon. Szerepeltem a Magyar Televízió műsoraiban, saját stílusom kialakítása mellett ezzel is művészi értékűvé tudtam emelni a divattervezés műfaját. Hogy ezt a szabad, kreatív életet élhessem, nagyon sok családi, baráti és munkatársi segítséget kaptam. Köszönöm az égi és földi támogatást.
Alkotói tevékenységem mellett mindig fontosnak tartottam, hogy szakmai tudásomat megosszam a fiatalabb generációkkal, hazai és nemzetközi kiállításokat, bemutatókat szerveztem számukra. Egy egész kötetre való eseményt tudnék felsorolni alkotói, oktatói tevékenységemről. Külön öröm volt számomra, hogy 2002-ben a Saint-Étienne Nemzetközi Design Biennálén a hallgatók munkáiból összeállított divatbemutató anyaga elnyerte a biennálé fődíját. A divattervezés jelenlegi helyzetét és lehetőségeit figyelve változatlanul izgalmas, nagyon gyors, új és új kihívásokkal működő, dinamikus és főleg igen kreatív pályának tartom. „Divat a divat”, a fiatal, tehetséges, aktív tervezők biztosítják a jövőt. A számítógépes technológiák számtalan lehetőséget biztosítanak a tervezéstől a 3D-s nyomtatásig. Bizakodó vagyok, mert tanítványaim tanítanak számos középiskolában és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is. Nyitott a világ, és kívánom, hogy a sikerek tovább folytatódjanak.
Az interjút Dvorszky Hedvig készítette
Hatéves lehettem, amikor láttam a tévében egy divatbemutatót, ami nagyon megragadott engem. Így indult nálam ez az egész. Közöltem a szüleimmel, hogy ruhákat fogok tervezni.
Édesapám festőművész, Barcsay Jenőnél tanult, a dédapám pedig kocsigyártó volt. Van egy erős művészeti háttér a családban. A bátyámmal már egészen kis korunk óta kiállításokra vittek minket.
Hamar felismertem, hiába a szuper álom, erre tudatosan készülni kell. Tizenkét éves lehettem, amikor apukámmal elvitettem magamat a Fő utcai Ferenczy István rajzkörbe. Később a MIE-előkészítőre is jártam rajzolni és mintázni. Vagy kétszer, háromszor végigjártam. A végén már mindenki ismert a tanári karból. Elsőre nem vettek fel, így egy évig jártam a Könnyűipari Műszaki Főiskolára szabásminta-szerkesztést és felsőfokú modellezést tanulni. A második alkalomra már úgy mentem felvételizni, hogy az ott megszerzett szakmai tudást a gyakorlatban is alkalmaztam: saját magam által készített kollekciót vittem, befotózva. Fel is vettek.
A második évtől Sárváry Katalin lett a mesterem, aki a mai napig követi és példaértékű módon segíti a pályámat. Mindig van valami kapcsolódási pontunk. A művem, amit a Szalon 2017 kiállításán láthatnak, szintén a mesterem egy ajánlása nyomán született, amikor a Cervantes Intézet divattervezőket keresett egy nagyszabású vándorkiállításához. Húsz ruha Európának címmel mutatták be, húsz nemzetközi hírű tervezőt kértek fel, hogy egy-egy irodalmi műre készítsen egy-egy ruhát. Madridban, Brüsszelben, majd itthon, a Petőfi Irodalmi Múzeumban csodálhatták meg az érdeklődők a ruhakölteményeket. Olyan nagy nevekkel együtt állíthattam ki, mint Jesús Del Pozo, Devota & Lomba, Agatha Ruíz De La Prada.
Ötödévesen az Erasmus-program jóvoltából kikerültem Helsinkibe, a University of Art and Design (UIAH) divattervezői szakára. Más rendszer szerint ment ott az oktatás, mint nálunk: projektek szerint. Volt egy kijelölt professzor asszony, akivel ha akartam, konzultáltam, ha nem, nem. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, több projektet is végigcsináltam. Éjjel-nappal dolgoztam. Ott kezdtem el a most kiállított „Wonderfur” műszőrme-felületképző technikával foglalkozni, ott készültek az első darabok.
Amikor majdnem lejárt a félév, a professzor asszony behívott az irodába, és azt mondta: ilyen még sosem volt itt, de én kapok az egyetemtől annyi támogatást, hogy tovább tudjak maradni – látták, hogy ügyes vagyok, és keményen csinálom a dolgomat. Végül a MIE is engedélyezte, így egy egész évet sikerült ott töltenem. Lehetőséget kaptam, hogy Tarja Niskanen divattervező szalonjában dolgozzak, ott tanultam meg a nemes szőrme kikészítését, a szabási és varrási technikákat. Aztán hazajöttem, és 2000-ben lediplomáztam.
Az egyetemi évek alatt sok nemzetközi versenyen is részt vettem. Kijutottam Japánba, Kínába, Franciaországba, Olaszországba, Finnországba, Németországba, Ausztriába is a munkáimmal. 1996-ban még csak másodéves voltam, amikor a World Fashion Contest Japan világversenyről 15 000 pályamunka közül elhoztam a második legnagyobb díjat, a Chief Judge Prize-ot. Pár évre rá az UNESCO egy világversenyt szervezett, ahol bejutottam az ötven legjobb tervező közé. Kimehettem Kínába a díjátadóra, majd a mű ment tovább Párizsba, Japánba. Ma a Kobe Fashion Museum gyűjteményében őrzik.
Nagyon érdekelt a kínai és a japán művészet. Behatóan tanulmányoztam az ázsiai textileken és ruhákon megjelenő szimbólumokat, mintákat és azok szépségét, az európai és az ázsiai ízlésvilág és esztétikai rendszerek ütközési pontjait, és azt, hogy a kettő együtt milyen vizuális nyelven mutatható be egy öltözéken. Nagyon vonzott a téma, a diplomadolgozatom is erről szólt. A kollekcióban ez a magam módján átírt modern európai módon jelent meg, autentikus motívumok izgalmas beiktatásával. Így született meg a diplomamunkám, a „Chic Chinois”.
Diploma után jött a probléma: meg kellett élni valamiből. Nagyon hamar rájöttem, hogy hazai divatcégnél nemigen lesz munkám, ahhoz pedig még nem volt elég induló tőkém, hogy kizárólag a saját márkaépítéssel foglalkozzam. Úgy alakult az életem, hogy stylistként kezdtem dolgozni prémium kategóriás életmód- és divatmagazinoknak. Nyolc-tíz oldalas divatanyagokat csináltunk. A fotózáson én állítottam össze a szetteket, kiválasztottam a modelleket, meghatároztam az egész stílust, még a helyszín berendezését is. Így kezdődött. Nagyon fiatal voltam, de a magazinos munkákhoz sokkal komplexebb művészi szemlélettel álltam hozzá, mint egy átlagos stylist, ezért szerettek velem dolgozni. Később ez nagyon hasznos lett, mert szinte az összes divatfotóst megismertem, amiből máig tartó barátságok és közös munkák születtek. Amikor elkezdtem összerakni a saját kollekcióimat, és megkértem egy fotóst, boldogan jött, hogy fényképezzen nekem. Ismertek, tudták, hogy velem érdemes szövetkezni. Sokat dolgoztam ezért, és meg is lett a gyümölcse.
Még a diploma évében létrehoztam a saját, a NATI 100% PURE IDEA márkámat. A Magyar Szabadalmi Hivatalnál védjeggyé nyilváníttattam, majd elkezdtem csinálni a kollekciókat.
Valamiért közel áll hozzám az anyagfelületek megmunkálása. Ehhez kapcsolódik több közeli elismerésem is. 2015-ban az Év Textilművésze díjat vettem át Szombathelyen, 2014-ben a „Wonderfur” műszőrme-megmunkálási technikámért elnyertem a Magyar Formatervezési Díj Emmi-különdíját, valamint az NKA alkotói támogatását. Ezt egy olyan kollekcióm kapta, amelyben a műszőrme felületmegmunkálásával dolgoztam. Ezzel már jóval korábban, még Helsinkiben kezdtem el foglalkozni, többéves munka eredménye volt. Nehéz volt beszerezni a megfelelő alapanyagot, fel kellett kutatni a forrást, nem volt egyszerű, de amikor sikerült, intenzíven kezdtem foglalkozni vele. Ez akkor is, most is nagy figyelmet kap, mind a sajtótól, mind a szakmától. Már megvannak az újabb ötletek, milyen anyaggal, mit és hogyan lehet még kombinálni, integrálni, újat csinálni. Megkerestek külföldről is, és a kereskedelmi szférából is felfigyeltek már rá. Bízom benne, hogy van létjogosultsága.
Mindig így volt, de az utóbbi egy-két évben különösen: az a sikeres tervező, aki üzletileg is sikeres. Ezzel nem értek egyet, én az arany középutat keresem. Ma nagyon tudni kell, hogyan pozicionálja márkáját a tervező, mert ez dönti el, mi lesz vele a későbbiekben. Eleinte nem volt tőkém, mégis tudtam csinálni jó kollekciókat a csapatommal. Ma már ez másképpen működik: a tervező mellett ott áll egy kivitelezőgárda varrónőkkel, szabásminta szerkesztő-modellezővel és szabásszal. Kell egy stratégia vagy üzleti terv, amit a márka menedzsere épít föl. Ez már nem a tervező feladata, teljesen más tudást és gondolkodásmódot igényel. Az internetes médiák kezeléséről, PR-tevékenységről, média- és sajtókapcsolatokról nem is beszélve. Az én szakmám komoly befektetést igényel. Nagyon sokba kerülnek az alapanyagok is, a kivitelezés is. Amikor a termék kész, ami nem más, mint egy 20-40 öltözékes kollekció, akkor jön a munka másik, nagyon komoly része: a promotálás és az értékesítés. Az értékesítési csatornák kiépítése is többévnyi komoly munka, rendkívül fontos. A létezés függ tőle.
A divattervezés alkalmazott műfaj. Nekem mindig célom volt, hogy a kollekcióban a hordható ruhák mellett legyenek egészen extra darabok is. Mindig van ilyen csúcspont, olyan ruha, amely nem arra készül, hogy tömegek hordják. Szerintem kellenek a kollekciókban azok a tipikusan egyedi, felismerhető ruhák, amelyektől különlegessé és karakterisztikussá válik a tervezője. A ruhaművészet és a hétköznap hordható ruhák nehezen előállítható, tökéletes elegye a célom. Érzem magamban a lehetőséget, de ennek kibontásához kell a márka mögé valaki, aki megtámogatja. Ezt az utat próbálom most kiépíteni.
Az interjút Márton László Attila készítette