Párhuzamos történetek

Be­szél­ge­té­sek az ipar- és ter­ve­ző­mű­vé­szet tíz te­rü­le­té­nek két-két jeles kép­vi­se­lő­jé­vel saját pá­lyá­juk­ról és a szak­mai mai hely­ze­té­ről | Az in­ter­jú­kat Dv­orsz­ky Hed­vig és Már­ton Lász­ló At­ti­la ké­szí­tet­te.

- Mi­ként vá­lasz­tot­ta azt a szak­mai te­rü­le­tet, amely­ben végül is­mert vagy el­is­mert al­ko­tó­vá lett?
- Me­lyek azok az al­ko­tá­sai, ame­lyek­ben si­ke­res­nek véli a maga elé tű­zött célok meg­va­ló­su­lá­sát?
- Mi­lyen a saját szak­má­já­nak és kör­nye­ze­té­nek mai és jö­vő­be­ni ál­la­po­ta, il­let­ve le­he­tő­sé­gei?
 

Muharos Lajos | ötvösművész

1960-ban je­lent­kez­tem a Ma­gyar Ipar­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lá­ra. Dí­szí­tő­szob­rász sze­ret­tem volna lenni, de ez a szak éppen akkor szűnt meg, így végül ötvös szak­ra je­lent­kez­tem. Ma is em­lék­szem, hogy Bor­sos Mik­lós szob­rász­mű­vész, aki ak­ko­ri­ban a fő­is­ko­lán fő­tan­szak­ve­ze­tő volt, a fel­vé­te­lin fel­fi­gyelt raj­za­im­ra, és ennek alap­ján vet­tek fel. A ta­ná­rom Kop­csá­nyi Ottó öt­vös­mű­vész volt, aki két és fél éven át, amíg ott ta­nár­ko­dott, vég­te­len tü­re­lem­mel és sze­re­tet­tel ok­ta­tott. A többi hall­ga­tó­hoz ké­pest ugyan­is hát­rány­ban vol­tam, mivel töb­ben a Pénz­ver­dé­ből vagy a Képző-és Ipar­mű­vé­sze­ti Szak­kö­zép­is­ko­lá­ból jöt­tek a fő­is­ko­lá­ra, és már sok min­dent tud­tak. Az öt­vös­ség sok­ré­tű szak­ma, is­mer­ni kell a dom­bo­rí­tást, a ci­zel­lá­lást, az edény­fel­hú­zást, a fémek öt­vö­zé­sét és még sok egye­bet. Neki kö­szön­he­tem, hogy több ku­dar­com után még­sem hagy­tam ott a sza­kot, ő ta­ní­tot­ta meg nekem az öt­vös­mes­ter­ség alap­ja­it.

Dip­lo­ma után sza­bad­úszó let­tem, és má­sok­hoz ha­son­ló­an én is ké­szí­tet­tem el­adás­ra tár­gya­kat a Kép­csar­nok Vál­la­lat, il­let­ve az Ipar­mű­vé­sze­ti Vál­la­lat meg­ren­de­lé­se­i­re, ez volt a meg­él­he­té­si for­rá­som. Sza­bad­időm­ben ké­szí­tet­tem ne­mes­fém­ből a szá­mom­ra ked­ves kü­lön­bö­ző ék­sze­re­ket és más tár­gya­kat. Sze­ren­csém­re be­ju­tot­tam a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um rak­tá­rá­ba, ahol ke­zem­be ve­het­tem a régi korok öt­vös­re­me­ke­it, a klasszi­kus ókori mű­vé­szet kin­cse­it. Az öt­vö­sök min­dig is kin­cse­ket csi­nál­tak, hi­szen az ő ke­zük­ből ke­rül­tek ki a ki­rá­lyi ko­ro­nák és ék­sze­rek, a jel­vé­nyek, az erek­lye­tar­tók, a kü­lön­fé­le ke­resz­tek, pász­tor­bo­tok, kely­hek vagy a drága fegy­ve­rek ne­mes­fém ve­re­te­ik­kel. Sze­rin­tem az igazi öt­vös­ség a leg­drá­gább anya­gok­ból, arany­ból, ezüst­ből, drá­ga­kö­vek­ből ké­szí­tett mű­tár­gya­kat je­len­ti. Ké­sőbb sze­ren­csém volt, meg tud­tam venni a Pénz­ver­de egyik mes­te­ré­nek, Szen­te­si Gel­lért­nek a ha­gya­té­kát, így ju­tot­tam hozzá nemes anya­gok­hoz.

Hol­lan­di­á­ban lát­tam, ho­gyan csi­szol­ják a drá­ga­kö­ve­ket, és ha­za­tér­ve ma­gam­nak is csi­nál­tat­tam egy drá­ga­kő­csi­szo­ló gépet, azzal dol­goz­tam meg az ék­sze­rek­be, ser­le­gek­re, kely­hek tal­pa­i­ba fog­lalt fél­drá­ga­kö­ve­ket, ame­tisz­tet, ak­va­ma­rint, tur­ma­lint, achá­tot, kar­ne­olt, kri­zo­pázt. Az igazi drá­ga­kö­vek közül ne­mes­opált, to­pázt, sma­rag­dot hasz­nál­tam, de a na­gyon ne­he­zen csi­szol­ha­tó ru­bint már nem. Még a fő­is­ko­lán Mi­ticz­ky Ber­ta­lan öt­vös­mű­vész­től ala­po­san meg­ta­nul­tam a vé­sést, amely tech­ni­kát egyéb­ként már a bronz­kor­ban is hasz­nál­ták a mes­te­rek, a ró­ma­i­ak pedig cso­dá­la­tos bronz­tük­re­ik hát­lap­ján vagy ezüst­edé­nye­i­ken bőven al­kal­maz­ták. Ezt a dí­szí­tő­tech­ni­kát a kor­tár­sak közül alig­ha­nem én tud­tam a leg­job­ban. Fél­drá­ga­kö­vek­kel is éke­sí­tett ser­le­ge­i­men, kely­he­i­men a tö­rök­ve­rő hősök, ki­rá­lyok, er­dé­lyi fe­je­del­mek és más tör­té­nel­mi hősök arc­má­sai sze­re­pel­nek, ame­lye­ket ko­ra­be­li pénz­ér­mék ta­nul­má­nyo­zá­sa után raj­zol­tam-vés­tem a nemes anya­gok­ba. Egyik ilyen ser­le­gem­mel ju­tot­tam be – má­sok­kal együtt – 1974-ben a Tor­on­tó­ban ren­de­zett Nem­zet­kö­zi Ipar­mű­vé­sze­ti Vi­lág­ki­ál­lí­tás me­ző­nyé­be. Az ot­ta­ni sze­rep­lé­sem nyo­mán az­után egyre több kül­föl­di gyűj­tő ke­re­sett meg – né­me­tek, ola­szok, ame­ri­ka­i­ak, hol­lan­dok, iz­ra­e­li­ek – kü­lön­bö­ző meg­ren­de­lé­sek­kel. Ké­szí­tet­tem még bronz­ból, csi­szolt re­kesz­zo­mánc­cal éke­sí­tett kis­plasz­ti­ká­kat is (Szent György, 1995; Eu­ró­pa el­rab­lá­sa, 1996; stb.), az utób­bi évek­ben pedig Szent El­i­gi­us püs­pök­nek, az öt­vö­sök vé­dő­szent­jé­nek fél­drá­ga­kő­ből csi­szolt alak­ját he­lyez­tem ezüst­ta­lap­zat­ra és dí­szí­tet­tem a rá jel­lem­ző re­lik­vi­ák­kal. Ezek a 70 × 145 mm-es mű­tár­gyak ötvös ba­rá­ta­im arc­má­sa­it vi­se­lik. A 2006-os a nem­rég el­tá­vo­zott Máthé Já­nost egy aqu­a­ma­ni­lé­val és pász­tor­bot­tal a ke­zé­ben, a 2007-es pedig Kótay Jó­zse­fet, amint éppen egy re­ne­szánsz jel­le­gű ser­le­gen dol­go­zik a ka­la­pá­csá­val. Ha­son­ló­kép­pen áb­rá­zol­tam För­dős Lász­ló ötvös kol­lé­gá­mat is.

Nekem addig sze­rez örö­met egy tárgy, amíg dol­go­zom rajta. Akár a kö­zép­ko­ri mes­te­rek, én is magam ké­szí­tet­tem a ka­la­pács mel­lett az egyéb szük­sé­ges szer­szá­mo­kat, a be­ütő­ket vagy a ci­zel­lá­lás apró esz­kö­ze­it stb. A leg­na­gyobb örö­met szá­mom­ra az ék­sze­rek – gyű­rűk, kar­kö­tők, nyak­lán­cok – ké­szí­té­se je­len­ti. Ez min­dig is fog­lal­koz­ta­tott, és annak el­le­né­re, hogy kap­tam épí­té­sze­ti be­ru­há­zá­si fel­ada­to­kat is (a szom­bat­he­lyi Isis Szál­ló, va­la­mint a ki­je­vi ma­gyar kon­zu­lá­tus épü­le­té­be ké­szült zo­mánc­be­ra­ká­sos re­li­e­fek, a bu­da­pes­ti In­ter­con­ti­nen­tal Szál­ló dísz­kút­ja); úgy vélem, az ezüst­ből ké­szí­tett ék­sze­re­i­met te­kint­he­tem mun­kás­sá­gom ki­emel­ke­dő te­rü­le­té­nek. Kö­zü­lük is a násfa vált ked­venc mű­fa­jom­má. Ez egy nyak­lán­con vi­selt, drá­ga­kö­vek­kel ki­ra­kott ék­szer. A meg­for­má­lás­ban a kö­zép­ko­ri fa­rag­vá­nyok tö­mör­sé­ge iz­ga­tott, de egyéb­ként is sze­re­tem a régi korok, a ró­ma­i­ak, a kö­zép­kor, a re­ne­szánsz vagy a ba­rokk kul­tú­rá­ját, azok­tól a mes­te­rek­től ta­nul­tam a leg­töb­bet. Arra azon­ban min­dig tö­re­ked­tem, hogy a mai öl­tö­zé­kek­hez jól vi­sel­he­tő ék­sze­re­ket ké­szít­sek. Ezek­ben a né­hány cen­tis nás­fák­ban bib­li­ai és mi­to­ló­gi­ai té­má­kat áb­rá­zol­tam (Ádám és Éva, Noé bár­ká­ja, Szent Kris­tóf, Diana für­dő­je, A róka és a holló), és öt­vöz­tem a drá­ga­kö­vek szín­pom­pá­já­val. A 25 × 60 mm-es nás­fá­i­mon sze­rep­lő fi­gu­rá­kat nem mi­ni­a­tűr szob­rok­nak te­kin­tem, hanem az egész ék­szer egyen­ran­gú ré­szé­nek. Ilyen for­má­lá­si mód­szer­rel – leg­jobb tu­do­má­som sze­rint – a mi szak­mánk­ban a mai napig senki más nem dol­go­zik. Sze­ren­csém­re, el­ső­sor­ban a ma­gán­ér­dek­lő­dők­nek kö­szön­he­tő­en, szin­te va­la­mennyi mun­ká­mat tud­tam ér­té­ke­sí­te­ni, így csak né­hány da­ra­bot őriz­tem meg a mű­he­lyem­ben.

Úgy vélem, je­len­leg ki­ha­ló­ban van az ál­ta­lam és né­hány kol­lé­gám által mű­velt kéz­mű­ves öt­vös­ség. Ennek több oka is van. Ez rend­kí­vül drága műfaj, amely­hez a meg­ren­de­lői mű­velt­ség mel­lett ele­gen­dő pénz­re is szük­ség van. Jól il­luszt­rál­ja a ma­gyar­or­szá­gi eg­zisz­ten­ci­á­lis hely­ze­tet, hogy az én al­ko­tá­sa­im­nak is el­ső­sor­ban kül­föl­di gyűj­tői van­nak. Más­részt erő­tel­je­sen meg­vál­to­zott az öt­vös­tár­gyak el­ké­szí­té­sé­nek módja, azaz az ál­ta­lam gya­ko­rolt kézi min­tá­zá­si mód­szer he­lyett je­len­leg pél­dá­ul jel­lem­zőbb a szá­mí­tó­gé­pes for­ma­ala­kí­tás. To­váb­bá ez a kéz­mű­ves­ség na­gyon idő­igé­nyes. Egy-egy nás­fám el­ké­szí­té­se pél­dá­ul akár több hó­na­pig is el­tart­hat. Aztán itt van az ok­ta­tás kér­dé­se is: mára meg­szűnt a kéz­mű­ves tudás át­adá­sát szol­gá­ló mes­ter-ta­nít­vány vi­szony, és ki­hal­tak a mes­ter­ség gya­kor­lá­sá­hoz szük­sé­ges csat­la­ko­zó ipa­ros­szak­mák is. Hi­ány­zik a tudás át­adá­sá­nak fo­lya­ma­tos­sá­ga. Meg­vál­to­zott az a tár­sa­dal­mi igény is, amely a mű­vé­szi al­ko­tá­sok szel­le­mi tar­tal­ma­it nem­csak meg­ér­ti, hanem ins­pi­rál­ja. A mi szak­mánk iránt sincs olyan magas szín­vo­na­lú igény, amely a foly­ta­tás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len. Én meg­ma­rad­tam a klasszi­kus öt­vös­ség alap­ját ké­pe­ző nemes anya­gok mel­lett úgy, hogy köz­ben igye­kez­tem be­le­fog­lal­ni a mun­ká­im­ba azo­kat az ér­zel­mi tar­tal­ma­kat, ame­lye­ket az em­be­ri­ség va­ló­di örök­sé­gé­nek tar­tok.

Az in­ter­jút Dv­orsz­ky Hed­vig ké­szí­tet­te

 

Ádám Krisztián | ékszertervező, designer

Édes­apám gép­la­ka­tos, fém­mel fog­lal­ko­zik. Va­ló­ság­gal be­le­szü­let­tem egy nagy mű­hely­be, ahol ka­la­pál­tak, kö­szö­rül­tek, he­gesz­tet­tek, ka­rosszé­ri­á­kat csi­nál­tak, oly­kor gép­jár­mű­ve­ket ja­ví­tot­tak, sok­fé­le fém­ipa­ri mun­kát vé­gez­tek. Volt lég­komp­resszor, ex­cen­ter­prés, le­mez­ol­ló, él­haj­lí­tó, hen­ge­rí­tő, kö­szö­rű… szó­val min­den, ami fémes dolog, a ko­szo­sabb és dur­vább része.

Ügye­sen raj­zol­tam, így jött az ötlet, hogy pró­bál­jak fel­vé­te­liz­ni egy mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ba. Az is­me­rő­si körön ke­resz­tül si­ke­rült meg­ta­lál­ni Rét­fal­vi Sán­dor ötvös-szob­rász­mű­vészt, il­let­ve fe­le­sé­gét, Für­tös Ilona tex­til­mű­vészt. Ekkor még szin­te sem­mit sem tud­tam az öt­vös­szak­má­ról, és per­sze gra­fi­kus sze­ret­tem volna lenni. Ilo­ná­ék­nál meg­ra­ga­dott maga a közeg, ahogy be­men­tem a la­ká­suk­ba, lát­tam a sok ér­de­kes tár­gyat. Min­den na­gyon iz­gal­mas, más ka­rak­te­rű, más jel­le­gű volt, mint ott­hon.

Je­lent­kez­tem a Pécsi Mű­vé­sze­ti Szak­kö­zép­is­ko­lá­ba, ötvös szak­ra. Fel­vet­tek. Nádas Éva lett a szak­ta­ná­rom. Ami­kor az első al­ka­lom­mal be­men­tem a mű­hely­be, az a réz­il­lat, ami ott fo­ga­dott, a gépek, az esz­kö­zök, a szer­szá­mok… mint­ha ha­za­ér­kez­tem volna. On­nan­tól már nem volt kér­dés, hogy a gra­fi­ká­val bár­mit is aka­rok kez­de­ni. Min­den esz­közt ön­ál­ló­an tud­tam hasz­nál­ni, az anya­go­kat is­mer­tem, így na­gyon könnyen és gyor­san jött a si­ker­él­mény.

Az érett­sé­gi után egy­ből je­lent­kez­tem a Ma­gyar Ipar­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lá­ra, ahova nem vet­tek fel. Így vissza­men­tem Pécs­re to­vább­ké­pez­ni magam. Jár­tam ko­vács­hoz, fém­nyo­mó­hoz, arany­mű­ves­hez, ön­tő­höz se­gí­te­ni, ser­te­per­tél­ni ki­csit. Aztán egy este össze­fu­tot­tam Péter Vla­dim­ir­ral, aki em­lé­ke­zett rám. Kap­tam tőle ki­sebb mun­ká­kat, majd ’96 őszén Bu­da­pest­re köl­töz­tem… Ki­csit kö­ze­lebb a tűz­höz. Jött a munka, a nagy­vá­ro­si élet, el­kez­dőd­tek a dol­gok. A har­ma­dik fel­vé­te­lim végre si­ke­rült.

1997 őszén kezd­tem el a fő­is­ko­lá­ra járni, Bán­fal­vi And­rás és Péter Vla­di­mir let­tek a mes­te­re­im. Főleg ők igye­kez­tek ben­nün­ket ki­nyit­ni, ve­zet­ni, fel­tár­ni előt­tünk a ter­ve­zői lét első lé­pé­se­it és kü­lön­bö­ző hely­ze­te­it, mind­eköz­ben na­gyon ügyel­ve arra, hogy saját meg­ol­dást ta­lál­junk a fel­ada­tok­ra.

Az is­ko­la első évé­ben ál­ta­lá­nos kép­zés volt, ahol a tel­jes csa­pat, a közel száz hall­ga­tó együtt vett részt az ala­po­zó kép­zés­ben. Má­sod­év­től kez­dő­dött a sza­ko­so­dás. Ék­szer- és díj­ter­ve­zé­si stú­di­u­mo­kon ke­resz­tül a kö­zös­sé­gi terek je­le­i­nek ter­ve­zé­si fel­ada­tán át egé­szen a dip­lo­má­ig. A mai napig szí­ve­sen em­lék­szem vissza a har­mad­év­ben ka­pott fel­adat­ra, ami em­lék­érem és aján­dék­tár­gyak ter­ve­zé­se volt a Rich­ter Ge­de­on gyógy­szer­gyár 100 éves fenn­ál­lá­sá­nak al­kal­má­ra. Ez a ter­ve­zé­si fel­adat meg­ha­tá­ro­zó volt fő­is­ko­lai ta­nul­má­nya­im során.

Az Eras­mus prog­ram ke­re­té­ben le­he­tő­sé­gem volt kül­föl­di ta­nul­mány­út­ra pá­lyáz­ni. Sze­ret­tem volna kővel dol­goz­ni, és na­gyon von­zott a klasszi­kus mű­vé­szet, az ösz­tön­díj révén az olasz­or­szá­gi Ac­ca­de­mia di Belle Arti di Car­ra­rán töl­töt­tem három hó­na­pot. Si­ke­rült sokat utaz­ni, el­ju­tot­tam Ró­má­ba, Pa­ler­mó­ba, Pi­sá­ba, Fi­ren­zé­be, Mi­lá­nó­ba. Az ember a há­tá­ra vette a vi­lá­got, fan­tasz­ti­kus volt.

Vissza­ke­ve­red­ve a fő­is­ko­lá­ra, a dip­lo­ma­mun­kám egy szo­bor­pár ter­ve­zé­se volt az Or­szá­gos Kék­tú­ra ke­le­ti és nyu­ga­ti vég­pont­já­ra. A si­ke­res dip­lo­ma után fel­kér­tek a fém­mű­ves­mű­hely és -mű­te­rem ak­ko­ri irá­nyí­tá­sá­ra mint mű­vész­ta­nárt. Az ok­ta­tói munka mel­lett ön­ál­ló mű­vé­sze­ti te­vé­keny­ség­be kezd­tem. Jöt­tek a ki­ál­lí­tá­sok, fel­ké­ré­sek, ösz­tön­dí­jak, pá­lyá­za­tok, meg­hí­vá­sok, majd 2004-ben a Ster­ling Ga­lé­ria a Ráday ut­cá­ban. Ennek let­tem osz­lo­pos tagja, töb­bed­ma­gam­mal se­géd­kez­tem a lét­re­ho­zá­sá­ban és a fel­épí­té­sé­ben is. 2011-ben szak­mai mun­kám el­is­me­ré­se­ként Fe­ren­czy Noémi-díjat kap­tam.

Az ék­sze­re­im közül talán azo­kat gon­dol­nám iga­zán fon­tos­nak, ame­lye­ket si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni, be­fe­jez­ni, és fel­hasz­ná­lót, vi­se­lőt talál ma­gá­nak.

Az első ki­ál­lí­tás­ra egy gyű­rű­so­ro­za­tot ké­szí­tet­tem ezüst­ből. Egy klasszi­kus köves gyű­rű­for­ma új­ra­ér­tel­me­zé­se, a forma ki­nyi­tá­sa, a be­le­lá­tás él­mé­nye volt az el­sőd­le­ges ins­pi­rá­ció. A lé­nye­ge, hogy ki­hagy­tam a követ az ék­szer­ből, és így az ember ujja, bőre mu­tat­ko­zik meg benne. A friss mun­kák fo­gad­ta­tá­sa po­zi­tív volt, és ez el­ké­pesz­tő pluszt és meg­erő­sí­tést adott ré­szem­re, hogy jó úton járok, ér­de­mes ék­sze­rek ter­ve­zé­sé­vel és ké­szí­té­sé­vel fog­lal­koz­nom.

Meg­pá­lyáz­tam a Kozma Lajos kéz­mű­ves ipar­mű­vé­sze­ti ösz­tön­dí­jat. Három al­ka­lom­mal si­ke­rült el­nyer­nem, 2007-től 2009-ig. A ko­ráb­ban För­dős Bence ba­rá­tom ék­sze­re­i­nél lá­tott huzal-szik­ra­for­gá­cso­lás tech­no­ló­gia adta az öt­le­tet az újabb ék­szer­so­ro­zat ké­szí­té­sé­re. A gépi munka pre­ci­zi­tá­sa el­ké­pesz­tő­en le­nyű­gö­zött. Olyan anya­go­kat ke­res­tem, ame­lyek el­len­ál­lók, szí­vó­sak, és új­sze­rű­en lehet velük dol­goz­ni; így jött a titán, a rozs­da­men­tes acél. A vá­gás­sal, a vágás rit­mu­sá­val és pon­tos­sá­gá­val, a gép kí­nál­ta le­he­tő­ség­gel, anyag­vas­tag­sá­gok­kal kezd­tem el fog­lal­koz­ni. Elő­ször gyű­rűk ké­szül­tek, majd kar­kö­tők, kar­pe­re­cek. Jött a la­mel­lás meg­ol­dás, ahol a vég­te­len sza­lag jel­le­gű vá­gá­sá­tól egy ru­gal­mas, fle­xi­bi­lis ál­la­pot jött létre. Sem kar­lánc, sem merev kar­pe­rec, hanem a kettő kö­zött.

A ru­gal­mas ál­la­pot, az anyag el­tű­né­sé­nek fo­lya­ma­ta adta a ké­sőb­bi öt­le­tet: pa­pír­vé­kony­sá­gú acél­le­me­zek meg­mun­ká­lá­sá­val kezd­tem el fog­lal­koz­ni, és szin­te súly nél­kü­li, csip­ke­sze­rű ék­sze­re­ket ké­szí­tet­tem. Itt nincs me­cha­ni­kai be­ha­tás, hanem vegyi úton, csak a sav ál­ta­li marás, ma­ró­dás. Az első tár­gyak­nál a klasszi­kus gyé­mánt­csi­szo­la­tok alak­za­ta­i­nak raj­za­i­ból, lé­zer­he­gesz­tés­sel épí­tet­tem ék­sze­re­ket.

Egy éve si­ke­rült el­in­dí­ta­ni a saját mű­ter­me­met. Rég­óta dé­del­ge­tett álmom vált va­ló­ra, lett egy kicsi, ön­ál­ló hely. Sze­ren­csé­re már van­nak olyan meg­bí­zá­sa­im, ame­lyek évről évre vissza­tér­nek, így éves szin­ten fenn­tart­ha­tó a stú­dió. Mel­let­te pedig van időm a saját el­kép­ze­lé­se­i­met is meg­va­ló­sí­ta­ni. Most pél­dá­ul egy NKA-s al­ko­tói tá­mo­ga­tás­sal meg­va­ló­su­ló pá­lyá­za­ton dol­go­zom, ahol szin­te­ti­kus és ter­mé­sze­tes kvarc­kris­tá­lyok­kal fog­lal­ko­zom. Ké­szül na­gyobb munka is: az Eu­ró­pai Ké­zi­lab­da-szö­vet­ség női Baj­no­kok Li­gá­ja-tró­fe­á­ja, amit egy ked­ves ba­rá­tom­mal, Sipos Ba­lázs üveg­mű­vésszel együtt ter­vez­tünk és in­dul­tunk el a ki­vi­te­le­zés rögös útján.

A szak­ma hely­ze­te fo­lya­ma­to­san vál­to­zik, ala­kul. A tempó sok­szor em­ber­pró­bá­ló. A ma­nu­á­lis és di­gi­tá­lis világ új­sze­rű együt­te­sé­ben, az el­vé­ko­nyo­dó klasszi­kus ér­té­kek­kel és a bugy­bo­ré­ko­ló pil­la­nat­nyi­ság­ban nem egy­sze­rű a meg­fe­le­lő utat járni. Min­den­kit más mo­ti­vál: a pénz, a siker, a kö­ve­tők és a like-ok száma.

Ötvös? Ipar­mű­vész? Fém­mű­ves ter­ve­ző? Al­ko­tó? De­sign­er? Maker? Thin­ker? Ma­nap­ság nem egy­sze­rű pon­to­san meg­fo­gal­maz­ni, ki és mi va­gyok. A szak­ma, ami­vel fog­lal­ko­zom, na­gyon ré­teg­zett. A spe­ci­a­li­zá­ció által a ko­ráb­ban össze­tar­to­zó egy­sé­gek ré­szek­re bom­lot­tak és külön mű­faj­ként élnek to­vább. A ko­ráb­ban pon­to­san de­tek­tál­ha­tó szak­mai ha­tá­rok el­mo­sód­tak, a kom­pe­ten­ci­ák össze­ke­ve­red­tek. A web által a világ fan­tasz­ti­kus mér­ték­ben ki­tá­rult. A di­gi­tá­lis lét más­faj­ta ki­hí­vá­sok elé ál­lít­ja az em­bert, az új alap­anya­gok és tech­no­ló­gi­ák el­ér­he­tő­sé­ge, a tra­dí­ci­ók új­ra­gon­do­lá­sa pedig soha nem lá­tott meg­ol­dá­so­kat ered­mé­nyez. A fel­pör­gött rit­mus kö­vet­kez­té­ben kevés idő jut az al­ko­tás­ban való meg­fe­le­lő el­mé­lyü­lés­re, a fel­tá­rás­ra és valós, ma­ra­dan­dó érték lét­re­ho­zá­sá­ra, az így ka­pott ered­mé­nyek sok­szor fe­lü­le­te­sek. A meg­fe­le­lő mi­nő­sé­gű szak­mai kép­zett­ség és jár­tas­ság már nem fel­tét­le­nül evi­den­cia. Ki­egé­szí­ti a me­nedzs­ment és a kom­mu­ni­ká­ció szük­sé­ge és ru­tin­ja. Ennek ha­tá­sa mu­tat­ko­zik meg a szű­kebb és tá­gabb kör­nye­ze­tünk­ben.

Mind­azon­ál­tal a fo­lya­ma­tos meg­úju­lás, az új ér­té­kek lét­re­ho­zá­sá­nak igé­nye az újabb ge­ne­rá­ci­ók­ban is ott van. A rájuk már jel­lem­ző, több­pó­lu­sú szak­mai együtt­mű­kö­dé­sek­ből gyü­möl­csö­ző ered­mé­nyek szü­let­nek. A lo­ká­lis po­zí­ci­ót fel­vál­tot­ta a glo­bá­lis meg­je­le­nés, hisz a hazai pálya sok­szor kes­keny és kissé zárt. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy az új, kor­társ irá­nyok ered­mé­nye­i­nek ok­ta­tás­sal való össze­kap­cso­lá­sa el­en­ged­he­tet­len, hi­szen a ké­sőb­bi min­den­na­pi együtt­élés­hez a leg­fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ók in­teg­rá­lá­sán ke­resz­tül vezet az út.

Az in­ter­jút Már­ton Lász­ló At­ti­la ké­szí­tet­te