Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.
- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
1960-ban jelentkeztem a Magyar Iparművészeti Főiskolára. Díszítőszobrász szerettem volna lenni, de ez a szak éppen akkor szűnt meg, így végül ötvös szakra jelentkeztem. Ma is emlékszem, hogy Borsos Miklós szobrászművész, aki akkoriban a főiskolán főtanszakvezető volt, a felvételin felfigyelt rajzaimra, és ennek alapján vettek fel. A tanárom Kopcsányi Ottó ötvösművész volt, aki két és fél éven át, amíg ott tanárkodott, végtelen türelemmel és szeretettel oktatott. A többi hallgatóhoz képest ugyanis hátrányban voltam, mivel többen a Pénzverdéből vagy a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolából jöttek a főiskolára, és már sok mindent tudtak. Az ötvösség sokrétű szakma, ismerni kell a domborítást, a cizellálást, az edényfelhúzást, a fémek ötvözését és még sok egyebet. Neki köszönhetem, hogy több kudarcom után mégsem hagytam ott a szakot, ő tanította meg nekem az ötvösmesterség alapjait.
Diploma után szabadúszó lettem, és másokhoz hasonlóan én is készítettem eladásra tárgyakat a Képcsarnok Vállalat, illetve az Iparművészeti Vállalat megrendeléseire, ez volt a megélhetési forrásom. Szabadidőmben készítettem nemesfémből a számomra kedves különböző ékszereket és más tárgyakat. Szerencsémre bejutottam a Magyar Nemzeti Múzeum raktárába, ahol kezembe vehettem a régi korok ötvösremekeit, a klasszikus ókori művészet kincseit. Az ötvösök mindig is kincseket csináltak, hiszen az ő kezükből kerültek ki a királyi koronák és ékszerek, a jelvények, az ereklyetartók, a különféle keresztek, pásztorbotok, kelyhek vagy a drága fegyverek nemesfém vereteikkel. Szerintem az igazi ötvösség a legdrágább anyagokból, aranyból, ezüstből, drágakövekből készített műtárgyakat jelenti. Később szerencsém volt, meg tudtam venni a Pénzverde egyik mesterének, Szentesi Gellértnek a hagyatékát, így jutottam hozzá nemes anyagokhoz.
Hollandiában láttam, hogyan csiszolják a drágaköveket, és hazatérve magamnak is csináltattam egy drágakőcsiszoló gépet, azzal dolgoztam meg az ékszerekbe, serlegekre, kelyhek talpaiba foglalt féldrágaköveket, ametisztet, akvamarint, turmalint, achátot, karneolt, krizopázt. Az igazi drágakövek közül nemesopált, topázt, smaragdot használtam, de a nagyon nehezen csiszolható rubint már nem. Még a főiskolán Miticzky Bertalan ötvösművésztől alaposan megtanultam a vésést, amely technikát egyébként már a bronzkorban is használták a mesterek, a rómaiak pedig csodálatos bronztükreik hátlapján vagy ezüstedényeiken bőven alkalmazták. Ezt a díszítőtechnikát a kortársak közül alighanem én tudtam a legjobban. Féldrágakövekkel is ékesített serlegeimen, kelyheimen a törökverő hősök, királyok, erdélyi fejedelmek és más történelmi hősök arcmásai szerepelnek, amelyeket korabeli pénzérmék tanulmányozása után rajzoltam-véstem a nemes anyagokba. Egyik ilyen serlegemmel jutottam be – másokkal együtt – 1974-ben a Torontóban rendezett Nemzetközi Iparművészeti Világkiállítás mezőnyébe. Az ottani szereplésem nyomán azután egyre több külföldi gyűjtő keresett meg – németek, olaszok, amerikaiak, hollandok, izraeliek – különböző megrendelésekkel. Készítettem még bronzból, csiszolt rekeszzománccal ékesített kisplasztikákat is (Szent György, 1995; Európa elrablása, 1996; stb.), az utóbbi években pedig Szent Eligius püspöknek, az ötvösök védőszentjének féldrágakőből csiszolt alakját helyeztem ezüsttalapzatra és díszítettem a rá jellemző relikviákkal. Ezek a 70 × 145 mm-es műtárgyak ötvös barátaim arcmásait viselik. A 2006-os a nemrég eltávozott Máthé Jánost egy aquamaniléval és pásztorbottal a kezében, a 2007-es pedig Kótay Józsefet, amint éppen egy reneszánsz jellegű serlegen dolgozik a kalapácsával. Hasonlóképpen ábrázoltam Fördős László ötvös kollégámat is.
Nekem addig szerez örömet egy tárgy, amíg dolgozom rajta. Akár a középkori mesterek, én is magam készítettem a kalapács mellett az egyéb szükséges szerszámokat, a beütőket vagy a cizellálás apró eszközeit stb. A legnagyobb örömet számomra az ékszerek – gyűrűk, karkötők, nyakláncok – készítése jelenti. Ez mindig is foglalkoztatott, és annak ellenére, hogy kaptam építészeti beruházási feladatokat is (a szombathelyi Isis Szálló, valamint a kijevi magyar konzulátus épületébe készült zománcberakásos reliefek, a budapesti Intercontinental Szálló díszkútja); úgy vélem, az ezüstből készített ékszereimet tekinthetem munkásságom kiemelkedő területének. Közülük is a násfa vált kedvenc műfajommá. Ez egy nyakláncon viselt, drágakövekkel kirakott ékszer. A megformálásban a középkori faragványok tömörsége izgatott, de egyébként is szeretem a régi korok, a rómaiak, a középkor, a reneszánsz vagy a barokk kultúráját, azoktól a mesterektől tanultam a legtöbbet. Arra azonban mindig törekedtem, hogy a mai öltözékekhez jól viselhető ékszereket készítsek. Ezekben a néhány centis násfákban bibliai és mitológiai témákat ábrázoltam (Ádám és Éva, Noé bárkája, Szent Kristóf, Diana fürdője, A róka és a holló), és ötvöztem a drágakövek színpompájával. A 25 × 60 mm-es násfáimon szereplő figurákat nem miniatűr szobroknak tekintem, hanem az egész ékszer egyenrangú részének. Ilyen formálási módszerrel – legjobb tudomásom szerint – a mi szakmánkban a mai napig senki más nem dolgozik. Szerencsémre, elsősorban a magánérdeklődőknek köszönhetően, szinte valamennyi munkámat tudtam értékesíteni, így csak néhány darabot őriztem meg a műhelyemben.
Úgy vélem, jelenleg kihalóban van az általam és néhány kollégám által művelt kézműves ötvösség. Ennek több oka is van. Ez rendkívül drága műfaj, amelyhez a megrendelői műveltség mellett elegendő pénzre is szükség van. Jól illusztrálja a magyarországi egzisztenciális helyzetet, hogy az én alkotásaimnak is elsősorban külföldi gyűjtői vannak. Másrészt erőteljesen megváltozott az ötvöstárgyak elkészítésének módja, azaz az általam gyakorolt kézi mintázási módszer helyett jelenleg például jellemzőbb a számítógépes formaalakítás. Továbbá ez a kézművesség nagyon időigényes. Egy-egy násfám elkészítése például akár több hónapig is eltarthat. Aztán itt van az oktatás kérdése is: mára megszűnt a kézműves tudás átadását szolgáló mester-tanítvány viszony, és kihaltak a mesterség gyakorlásához szükséges csatlakozó iparosszakmák is. Hiányzik a tudás átadásának folyamatossága. Megváltozott az a társadalmi igény is, amely a művészi alkotások szellemi tartalmait nemcsak megérti, hanem inspirálja. A mi szakmánk iránt sincs olyan magas színvonalú igény, amely a folytatáshoz nélkülözhetetlen. Én megmaradtam a klasszikus ötvösség alapját képező nemes anyagok mellett úgy, hogy közben igyekeztem belefoglalni a munkáimba azokat az érzelmi tartalmakat, amelyeket az emberiség valódi örökségének tartok.
Az interjút Dvorszky Hedvig készítette
Édesapám géplakatos, fémmel foglalkozik. Valósággal beleszülettem egy nagy műhelybe, ahol kalapáltak, köszörültek, hegesztettek, karosszériákat csináltak, olykor gépjárműveket javítottak, sokféle fémipari munkát végeztek. Volt légkompresszor, excenterprés, lemezolló, élhajlító, hengerítő, köszörű… szóval minden, ami fémes dolog, a koszosabb és durvább része.
Ügyesen rajzoltam, így jött az ötlet, hogy próbáljak felvételizni egy művészeti iskolába. Az ismerősi körön keresztül sikerült megtalálni Rétfalvi Sándor ötvös-szobrászművészt, illetve feleségét, Fürtös Ilona textilművészt. Ekkor még szinte semmit sem tudtam az ötvösszakmáról, és persze grafikus szerettem volna lenni. Ilonáéknál megragadott maga a közeg, ahogy bementem a lakásukba, láttam a sok érdekes tárgyat. Minden nagyon izgalmas, más karakterű, más jellegű volt, mint otthon.
Jelentkeztem a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, ötvös szakra. Felvettek. Nádas Éva lett a szaktanárom. Amikor az első alkalommal bementem a műhelybe, az a rézillat, ami ott fogadott, a gépek, az eszközök, a szerszámok… mintha hazaérkeztem volna. Onnantól már nem volt kérdés, hogy a grafikával bármit is akarok kezdeni. Minden eszközt önállóan tudtam használni, az anyagokat ismertem, így nagyon könnyen és gyorsan jött a sikerélmény.
Az érettségi után egyből jelentkeztem a Magyar Iparművészeti Főiskolára, ahova nem vettek fel. Így visszamentem Pécsre továbbképezni magam. Jártam kovácshoz, fémnyomóhoz, aranyműveshez, öntőhöz segíteni, sertepertélni kicsit. Aztán egy este összefutottam Péter Vladimirral, aki emlékezett rám. Kaptam tőle kisebb munkákat, majd ’96 őszén Budapestre költöztem… Kicsit közelebb a tűzhöz. Jött a munka, a nagyvárosi élet, elkezdődtek a dolgok. A harmadik felvételim végre sikerült.
1997 őszén kezdtem el a főiskolára járni, Bánfalvi András és Péter Vladimir lettek a mestereim. Főleg ők igyekeztek bennünket kinyitni, vezetni, feltárni előttünk a tervezői lét első lépéseit és különböző helyzeteit, mindeközben nagyon ügyelve arra, hogy saját megoldást találjunk a feladatokra.
Az iskola első évében általános képzés volt, ahol a teljes csapat, a közel száz hallgató együtt vett részt az alapozó képzésben. Másodévtől kezdődött a szakosodás. Ékszer- és díjtervezési stúdiumokon keresztül a közösségi terek jeleinek tervezési feladatán át egészen a diplomáig. A mai napig szívesen emlékszem vissza a harmadévben kapott feladatra, ami emlékérem és ajándéktárgyak tervezése volt a Richter Gedeon gyógyszergyár 100 éves fennállásának alkalmára. Ez a tervezési feladat meghatározó volt főiskolai tanulmányaim során.
Az Erasmus program keretében lehetőségem volt külföldi tanulmányútra pályázni. Szerettem volna kővel dolgozni, és nagyon vonzott a klasszikus művészet, az ösztöndíj révén az olaszországi Accademia di Belle Arti di Carrarán töltöttem három hónapot. Sikerült sokat utazni, eljutottam Rómába, Palermóba, Pisába, Firenzébe, Milánóba. Az ember a hátára vette a világot, fantasztikus volt.
Visszakeveredve a főiskolára, a diplomamunkám egy szoborpár tervezése volt az Országos Kéktúra keleti és nyugati végpontjára. A sikeres diploma után felkértek a fémművesműhely és -műterem akkori irányítására mint művésztanárt. Az oktatói munka mellett önálló művészeti tevékenységbe kezdtem. Jöttek a kiállítások, felkérések, ösztöndíjak, pályázatok, meghívások, majd 2004-ben a Sterling Galéria a Ráday utcában. Ennek lettem oszlopos tagja, többedmagammal segédkeztem a létrehozásában és a felépítésében is. 2011-ben szakmai munkám elismeréseként Ferenczy Noémi-díjat kaptam.
Az ékszereim közül talán azokat gondolnám igazán fontosnak, amelyeket sikerült megvalósítani, befejezni, és felhasználót, viselőt talál magának.
Az első kiállításra egy gyűrűsorozatot készítettem ezüstből. Egy klasszikus köves gyűrűforma újraértelmezése, a forma kinyitása, a belelátás élménye volt az elsődleges inspiráció. A lényege, hogy kihagytam a követ az ékszerből, és így az ember ujja, bőre mutatkozik meg benne. A friss munkák fogadtatása pozitív volt, és ez elképesztő pluszt és megerősítést adott részemre, hogy jó úton járok, érdemes ékszerek tervezésével és készítésével foglalkoznom.
Megpályáztam a Kozma Lajos kézműves iparművészeti ösztöndíjat. Három alkalommal sikerült elnyernem, 2007-től 2009-ig. A korábban Fördős Bence barátom ékszereinél látott huzal-szikraforgácsolás technológia adta az ötletet az újabb ékszersorozat készítésére. A gépi munka precizitása elképesztően lenyűgözött. Olyan anyagokat kerestem, amelyek ellenállók, szívósak, és újszerűen lehet velük dolgozni; így jött a titán, a rozsdamentes acél. A vágással, a vágás ritmusával és pontosságával, a gép kínálta lehetőséggel, anyagvastagságokkal kezdtem el foglalkozni. Először gyűrűk készültek, majd karkötők, karperecek. Jött a lamellás megoldás, ahol a végtelen szalag jellegű vágásától egy rugalmas, flexibilis állapot jött létre. Sem karlánc, sem merev karperec, hanem a kettő között.
A rugalmas állapot, az anyag eltűnésének folyamata adta a későbbi ötletet: papírvékonyságú acéllemezek megmunkálásával kezdtem el foglalkozni, és szinte súly nélküli, csipkeszerű ékszereket készítettem. Itt nincs mechanikai behatás, hanem vegyi úton, csak a sav általi marás, maródás. Az első tárgyaknál a klasszikus gyémántcsiszolatok alakzatainak rajzaiból, lézerhegesztéssel építettem ékszereket.
Egy éve sikerült elindítani a saját műtermemet. Régóta dédelgetett álmom vált valóra, lett egy kicsi, önálló hely. Szerencsére már vannak olyan megbízásaim, amelyek évről évre visszatérnek, így éves szinten fenntartható a stúdió. Mellette pedig van időm a saját elképzeléseimet is megvalósítani. Most például egy NKA-s alkotói támogatással megvalósuló pályázaton dolgozom, ahol szintetikus és természetes kvarckristályokkal foglalkozom. Készül nagyobb munka is: az Európai Kézilabda-szövetség női Bajnokok Ligája-trófeája, amit egy kedves barátommal, Sipos Balázs üvegművésszel együtt terveztünk és indultunk el a kivitelezés rögös útján.
A szakma helyzete folyamatosan változik, alakul. A tempó sokszor emberpróbáló. A manuális és digitális világ újszerű együttesében, az elvékonyodó klasszikus értékekkel és a bugyborékoló pillanatnyiságban nem egyszerű a megfelelő utat járni. Mindenkit más motivál: a pénz, a siker, a követők és a like-ok száma.
Ötvös? Iparművész? Fémműves tervező? Alkotó? Designer? Maker? Thinker? Manapság nem egyszerű pontosan megfogalmazni, ki és mi vagyok. A szakma, amivel foglalkozom, nagyon rétegzett. A specializáció által a korábban összetartozó egységek részekre bomlottak és külön műfajként élnek tovább. A korábban pontosan detektálható szakmai határok elmosódtak, a kompetenciák összekeveredtek. A web által a világ fantasztikus mértékben kitárult. A digitális lét másfajta kihívások elé állítja az embert, az új alapanyagok és technológiák elérhetősége, a tradíciók újragondolása pedig soha nem látott megoldásokat eredményez. A felpörgött ritmus következtében kevés idő jut az alkotásban való megfelelő elmélyülésre, a feltárásra és valós, maradandó érték létrehozására, az így kapott eredmények sokszor felületesek. A megfelelő minőségű szakmai képzettség és jártasság már nem feltétlenül evidencia. Kiegészíti a menedzsment és a kommunikáció szüksége és rutinja. Ennek hatása mutatkozik meg a szűkebb és tágabb környezetünkben.
Mindazonáltal a folyamatos megújulás, az új értékek létrehozásának igénye az újabb generációkban is ott van. A rájuk már jellemző, többpólusú szakmai együttműködésekből gyümölcsöző eredmények születnek. A lokális pozíciót felváltotta a globális megjelenés, hisz a hazai pálya sokszor keskeny és kissé zárt. Meggyőződésem, hogy az új, kortárs irányok eredményeinek oktatással való összekapcsolása elengedhetetlen, hiszen a későbbi mindennapi együttéléshez a legfiatalabb generációk integrálásán keresztül vezet az út.
Az interjút Márton László Attila készítette