Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.

- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
 

Tervezőgrafikusként diplomáztam a Magyar Iparművészeti Főiskolán, akkoriban még inkább alkalmazott grafikának hívták, és noha a design több ágát is kipróbáltam, sőt olykor az autonóm képzőművészetbe is beleártottam magam, azt hiszem, hogy plakátosként ismernek legtöbben. Főiskolai tanárom is egy plakátművész, Balogh István volt, akinek stiláris hatása ugyan nem biztos, hogy látszik a munkáimon, de szemléletét és gondolkodásmódját követendőnek tartottam. Mesteremnek, meg persze barátomnak is hiszem Gyulai Líviuszt, akivel a főiskola után ismerkedtem meg, és több, rajzfilmekhez, illusztrációkhoz kapcsolódó közös munkánk volt. Gyakran találkoztam egy japán művésszel, Shigeo Fukudával, aki azonban, amikor egy kiállítás megnyitóján mesteremnek neveztem, szerényen így válaszolt: István, nekünk közös mesterünk volt. M. C. Escherre, a holland grafikusra gondolt, akinek hatása, geometriai paradoxonjainak világa mindkettőnk életművén nyomot hagyott. Grafikáim archaizáló világa miatt régi korok művészei is fel-felbukkannak a példaképlistán. Szívesen említem Piranesi, Arcimboldo, Niceron nevét, meg egy magyarét, Bocskay Györgyét, és egy majdnem magyarét, Albrecht Dürerét, akinek nemcsak a képeivel, hanem elméleti munkáival is foglalkoztam, és ha már itt tartunk, ne maradjon ki Hans Holbein sem, akiről könyvet is írtam. 

Ha a szakmai körök kapcsán a „graphic design” világ tágabb mezőire is vonatkozik a kérdése, akkor az AGI-val, vagyis az Alliance Graphique Internationallel kell előhozakodnom. A patinás (velem épp egyidős) szervezet tagjai – elit klubként is emlegetik őket, ahová nem lehet jelentkezni, hanem csak meghívást kapni – kollektív felelősséget vállalnak a nemzetközi tervezőgrafika színvonaláért, és munkásságuk, tapasztalatuk, példaadásuk révén befolyásolni iparkodnak a közízlést egészen a legnagyobb világvállalatok arculatának kialakításáig. A mindig más országban megrendezett AGI-kongresszusok tényleg inspiráló szakmai légkörben zajlanak, ahol a szociális témák grafikusi szempontból történő megvitatása, a környezeti jelenségek szakmai értékelése, az oktatással kapcsolatos tapasztalatcserék mellett komoly előadások, izgalmas vitafórumok, emlékezetes kiállítások és workshopok is zajlanak. Természetesen alkotóként is igyekeztem profitálni a találkozókból, de azt remélem, tanárként is sikerült továbbadnom valamit az AGI-tagok által képviselt felelősségtudatból. A soproni egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében egykor én alakítottam meg a Grafika Tanszéket, ahonnan több kiváló s egyre ismertebbé váló diák, inkább úgy mondom, kolléga is a pályára lépett azóta. 

Noha a rendszerváltásnak nevezett időszakban politikai plakátokat is csináltam, amelyek a váratlan történelmi szituációból fakadó pikantéria okán tán el is híresültek, most mégis inkább kulturális plakátjaimról beszélnék. Színházi plakátokat néhány külföldi és sok magyar színház számára rendszeresen rajzoltam; volt, hogy egy-egy évad teljes anyagát én készítettem például a kecskeméti, a veszprémi vagy a Nemzeti Színház megbízásából. Eszembe jutnak könyvheti plakátjaim is, ám most legszívesebben azokra a kiállítási plakátokra gondolok, amelyek olyan kis példányszámban készültek, hogy ma már ritkaságszámba megy, ha egy-egy példányuk felbukkan valahol. Kollégák kiállításához vagy csoportos tárlatokhoz rajzolt munkák – például a Gödöllői Iparművészeti Műhely plakátjai –, és persze majdnem mindig megcsináltam a saját poszteremet is, ha kiállítani hívtak valahova. Néhány éve, Rostoka László grafikus barátom buzdítására egy tervezett, de meg nem valósult könyv számára összeírtam egy majdnem teljes plakátlistát – Laci Posterográfiának nevezte –, amelyben a háromszázat is meghaladja a tételek száma. 

A tervezőgrafika, legalábbis ha technikai hátterét nézem, jókora változáson ment át. A technika megújulásának sok formai, sőt tartalmi hozadéka is lett. Az eredmény – az ünneplendő változások mellett – sajnos a szakma homogenizálódásával járt. Nehéz ma már megkülönböztetni a világ különböző táján készült reklámnyomtatványokat, logókat, illusztrációkat és bélyegeket egymástól, arról pedig, hogy létezne valamiféle képi anyanyelv is, egyre kevesebb szó esik. Legtöbbet persze saját műfajomról, a plakátról gondolkozom. A reklám szerepét gyorsabb, célratörőbb és főképp olcsóbb médiumok vették át. A „plakát évszázada”, a huszadik elmúlt, a plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. Már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor legföljebb biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon.

Van azonban valami, ami módosíthatja a pesszimista jövőképet. A plakát, miközben az információátadásra kiválasztott médiumok közt egyre hátrább sorolódik, egyúttal megszabadul egy csomó kötelező nyűgtől is. Már nem rajta kérik számon, hogy tele van-e a színházi nézőtér, nem neki kell megtöltenie egy divatdiktátor zsebét, és talán a politikusok sem a grafikuson verik el a port, ha pártjuk elbukja a választásokat. Őszintébb, szabadabb, frissebb a plakát. Vagy legalábbis lehetőséget kap, hogy az legyen. Kevesebb cenzorral, belebeszélővel, „jobbantudomemberrel” kell csatáznia. Plakátboomról persze nem beszélnék, de optimistább jövőképet látok, mint mondjuk tíz vagy tizenöt éve láttam. Ahhoz persze, hogy plakátügyben bizakodó legyek, olykor félre kell néznem, vagy egyszerűen ki kell zárnom néhány tételt a műfajból. Komoly szakmai sokk volt például az országot elárasztó egyenszöveges kékplakát-cunami. A Ha Magyarországra jössz…, Üzenjük Brüsszelnek stb. kezdetű falragasz-invázióra gondolok. Valaha úgy képzeltük, tanultuk, sőt olykor tanítottuk is, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehet. Voltak, akik ki is számolták, hogy egyetlen kép hány száz mondatot helyettesíthet.

A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása – annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből, vagy nem is rendelkezett olyasmivel soha. A kudarc felmutatása. A csőd kiplakatírozása. Pedig a plakátművészet történetét, ha tetszik, fejlődését éppen az jellemzi, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Sorolhatnám a csúcsokat, emlegethetném kedvenc lengyel, francia, japán mestereimet, és persze a magyarokat is, kijelölhetném a műfajt megújító korszakhatárokat. Arra, hogy a legnagyobb jó szándék mellett is elromolhat valami, néhány amerikai munkám során figyeltem fel. Az a professzionálisnak tűnő munkamegosztás, ami az ottani dizájnstúdiók sajátja, az bizony a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art direktor, egy kreatív direktor, egy sztájliszt, egy vázlatozó, egy rajzkivitelező, egy fotográfus, egy szövegkitaláló, egy tipográfus, meg ki tudja még, hogy hány fizetett tanácsadó, akkor a brain stormingnak csak rossz vége lehet. Úgy érzik, az a feladatuk, hogy mindnyájan hozzátegyenek valamit a műhöz, holott a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. Egyszer egy diákműhelyben fogalmaztam így, aztán többször is elmondtam, mert a paradox fogalmazás dacára szinte minden helyszínen bevált, elismétlem hát most is. Ha plakátot akartok készíteni, fogalmazzátok meg néhány egyszerű mondatban az üzenetét, azt, amit ki szeretnétek fejezni vele, aztán olvassátok el a szöveget újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek, talán mondatok is. Húzzátok ki bátran mindet, és olvassátok el újra. Ismételjétek meg néhányszor az újraolvasás és a kihúzás procedúráját, és ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal.

Az interjút Márton László Attila készítette

Amennyire vissza tudok emlékezni, már kora gyerekkorom óta tudtam, hogy valami ilyesmivel, grafikával, tipográfiával szeretnék foglalkozni. Biztosan nagy hatással volt rám nagymamám, F. Györffy Anna grafikusművész és gyerekkönyv-illusztrátor munkássága és a világhoz való kreatív hozzáállása, inspiráló alkotói környezete.

Fontos volt számomra, hogy egy kreatív, mindig változatos, és a művészetekhez nagyon közeli szakmát válasszak, de az inkább alkalmazott és ne autonóm műfajú legyen. Nekem mindig is fontos szempont volt a feladat-, illetve problémamegoldás az alkotói folyamat során. Már az általános iskolai és gimnáziumi éveim alatt is tudatosan készültem a pályára. A tipográfia szeretete igen korán erre a szakterületre irányított.

Nagyon sokat köszönhetek a képzőművészeti egyetemi mestereimnek, akik lehetőséget és szabadságot adtak ahhoz, hogy megtalálhassam saját vizuális önkifejező nyelvemet, és bátran kísérletezzek a tipó és a grafika eszközeivel.

Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy teljesen szabadon hagytak dolgozni minket. Nem voltak olyan elvárások, amelyek gúzsba kötöttek volna. Persze kaptunk feladatokat, és azokat meg is kellett oldani, de hagyták érvényesülni az alkotói szabadságot. Én ennek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Nem volt olyan kötelező feladat, amely során belekényszerítettek volna olyan eszköz vagy stílus használatába, ami nem volt testhezálló. Inkább hagyták, hogy a fiatalok megtalálják a saját hangjukat, és így kibontakozhassanak. Ezt nagy erénynek tartom. Imádtam oda járni. Szerintem fantasztikus volt, és talán nem véletlenül mentem vissza a Képzőre, a Doktori Iskolába.

Az első két évben inkább a rajzoktatás volt előtérben, nagyon kellett ismerni az anatómiát, majd jöttek a komolyabb szakmai feladatok. Már az akkori munkáimban is meghatározó volt a tipográfia, ezt le sem tudnám tagadni. Lediplomáztam, majd három évig dolgoztam egy grafikai ügynökségnél. Ezt követően Anagraphic néven megalapítottam a saját stúdiómat, és azóta szabadúszóként dolgozom.

Több munkámmal is elnyertem rangos nemzetközi és hazai zsűrik dicséretét vagy szakmai díját. Ezek alkotói szempontból igazi visszaigazolások arra, hogy az ember valami olyat csinál, ami újszerű, jó, vagy éppen felkelti a kollégák érdeklődését.

Sokat dolgozom – régebben többet, mostanában kevesebbet – kulturális terülten. Ezeket a megrendeléseket nagyon szeretem. Főleg a képzőművészethez kapcsolódó témákat. Jó, amikor a tervező a kiállítást még a megnyitó előtt láthatja, mélységében megismerheti az adott koncepciót, beláthat a kulisszák mögé.

Tavaly készült a Magvető Kiadó logója és arculata. Meghívásos pályázat volt, a megújult vezetés frissíteni szerette volna a kiadó megjelenését. A pályázatot megnyertem, a munkát elkészítettem, ami nagy örömünkre 2016-ban Magyar Formatervezési Díjat is kapott.

Az elvárás az volt, hogy a kiadó értékelvű könyvkiadási gyakorlatát és az új irodalmi jelenségekre való nyitottságát, a hazai és a nemzetközi piacon elért magas presztízsét egyaránt kifejező arculatot tervezzünk. Én erre egy nagyon egyszerű vizuális megjelenést találtam ki. Miután talán az egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező magyar szépirodalmi kiadóról van szó, szerettem volna ezt megragadni, és színtisztán a tipográfia nyelvén megfogalmazni. Jött az ötlet. A hungarumlaut, a kettős éles ékezet csak a magyar ábécében fordul elő, ráadásul a Magvetőben is benne van. Az első és az utolsó betűt összeforrasztva terveztem egy új karaktert. Így született meg ez az új betű, ami végül a logó lett. Szerintem nagyon jól illeszkedik a témához, nemcsak formailag és vizuálisan, de verbálisan is, és benne van az irodalom, a magyar nyelv esszenciája, illetve az újszerűség, annak ellenére, hogy a grafikai arculat egy kicsit konzervatív.

Talán még három munkát emelnék ki. Az első egy formabontó vizuális plakátadaptáció Goethe Színtan című művéhez. Messziről egy nagy szürke korongnak látszik, de közelebbről kiolvasható: a könyv teljes, eredeti német szövege egy spirálvonalra van felírva. Egy kis statisztika is készült, hogy Goethe melyik színt hányszor említi.

A második a Zeneakadémia arculati alapjainak kidolgozása. A projekt egy meghívásos közbeszerzési pályázaton nyerte el a megvalósítás lehetőségét. Semmilyen kötelező elem vagy szín nem volt megadva az elvárások között. Nagy odafigyeléssel és aprólékossággal rajzoltam meg az aranyszínű babérkoszorút, majd szerkesztettem meg a részleteit, az egyes leveleket, íveket. Nemcsak a formai megjelenése, hanem a szimbolikus jelentéstartalma és az épülethez, illetve a koncertteremhez kapcsolódó vonatkozásai miatt is nagyon fontos volt ez az emblémarészlet.

A harmadik az Anaptár, ami egy teljesen önálló és saját brand, egy egyedülálló holdciklus-naptárrendszer kidolgozása és elkészítése. Ez a projekt eddig hat nemzetközi, többek között Red Dot díjjal kitüntetett munka. Az Anaptárhoz kapcsolódó nemzetközi és hazai érdeklődés sokkal nagyobb lett, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni, hiszen az egész egy saját ötlet alapján, tulajdonképpen hobbiprojektnek indult. Ez egy speciális körnaptár, aminek minden egyes változata a Föld egy adott pontjához kapcsolódik. Az az újítás, hogy egy teljesen új módszerrel ábrázoltam a Holddal kapcsolatos csillagászati adatokat. Ez egy olyan holdciklus-adatvizualizáció, amit előttem még soha senki nem csinált. Valószínűleg ettől lett olyan sikeres, még külföldön is. Éppen a múlt héten nyerte el a 2017-es változata a nemzetközi naptárverseny, a Gregor Calendar Award egyik különdíját.

Úgy érzem, mindhárom esetben maximálisan sikerült elérnem a kitűzött céljaimat, és nemcsak a megrendelő volt elégedett, hanem az utca embere is találkozhatott újszerű vizuális megoldásokkal, és a szakma tetszését is elnyerte ez a néhány, nagyon különböző grafikai munkám. Ezekre büszke vagyok.

Ahogy benne él az ember a szakmában, jól látni, hogy jönnek a fiatalok. Jó ötleteik vannak, és nagyon frissek, nemcsak a mondavalójuk, hanem a látásmódjuk is.

Szerintem a grafika, a vizuális szakmák és a design is az átjárhatóság irányába halad. Talán a formatervezésnél egyértelműen nyomon követhető, hiszen hiába szuper egy tárgy, ha nincs mellette megfelelő körítés, vizuális megjelenés és más kommunikáció, akkor képtelenség életre kelteni, piacképessé tenni. Ezek a rokon szakmák ma mindenképpen összefonódnak. Én inkább abban hiszek, hogy a társszakmákban tevékenykedőknek a jövőben össze kell fogniuk és együtt kell dolgozniuk. Ha egy designtárgyhoz olyan arculatot adunk, amely szintén minőségi és professzionális, akkor azt sokkal jobban, hitelesebben, könnyebben és gyorsabban lehet sikeressé tenni és eljuttatni a közönségéhez.

Persze a hazai vizuális környezetünkre még mindig ráfér a fejlődés, fejlesztés, de sokkal jobb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. A mai világban, ahol már mindenki „grafikus”, nehéz bebizonyítani az ügyfeleknek, hogy ehhez a szakmához azért jóval többre van szükség, mint szoftverismeretre. Nagyon sok tehetséges fiatal szakember jön ki az egyetemekről, főiskolákról, és az ő világra való nyitottságuk sokat segít abban, hogy szebbé tegyük az online és offline megjelenéseinket. Mindig törekednünk kell arra, hogy a lehető legjobb, leghitelesebb és legszínvonalasabb munkákat adjuk ki a kezeink közül, és akkor biztosan nem lesz gond a jövőben sem.

Az interjút Márton László Attila készítette