Beszélgetések az ipar- és tervezőművészet tíz területének két-két jeles képviselőjével saját pályájukról és a szakmai mai helyzetéről | Az interjúkat Dvorszky Hedvig és Márton László Attila készítette.

- Miként választotta azt a szakmai területet, amelyben végül ismert vagy elismert alkotóvá lett?
- Melyek azok az alkotásai, amelyekben sikeresnek véli a maga elé tűzött célok megvalósulását?
- Milyen a saját szakmájának és környezetének mai és jövőbeni állapota, illetve lehetőségei?
 

Ellentmondásos hangulatok vettek körül otthon ifjúkoromban. Apám, a Nemzeti Bank banktisztviselője elismerte ugyan féltestvére, Erdély Miklós festő és felesége, Szenes Zsuzsa textilművész munkásságát, ám művészi életmódjuk meglehetősen távol állt tőle. A magam művészi ambíciói végül is a József Attila Gimnázium mellett látogatott rajzkörökben szerzett tapasztalataim alapján bontakoztak ki, és vezettek a Képzőművészeti, majd az Iparművészeti Főiskolára való jelentkezéshez. Utóbbira – negyedszerre, 1968-ban – föl is vettek. De míg idáig eljutottam, a Mafilm díszletfestő műtermében dolgoztam, fokozatosan kerültem be az akkoriban híressé váló magyar filmek díszlettervezéseibe, dolgozhattam híres rendezők társaságában, élvezhettem ennek a színes alkotói közegnek az inspirálását. Az Iparművészeti Főiskolát akkor Pogány Frigyes építészettörténész vezette, és a tanári karban is erős építészszemélyiségek oktattak: Szrogh György, Jánossy György, Németh István, Jurcsik Károly és mások. A diplomamunkámat Finta József opponálta. Kemény tanulóévek után kaptam munkát a Középület-tervező Vállalatnál, az akkori magyar nagyvállalati tervezőintézeti rendszer egyik, ha nem a legjelentősebb tervezőirodájában, és hamarosan meghívást a készülő Hilton Hotel tervezői stábjába. A kétféle izgalmas szakmai pálya – a díszlettervezői és a belsőépítészeti – csábításai közül végül az utóbbit választottam, ahol húsz éven át (1973–1993) a Közti belsőépítészeként dolgoztam. Az első félévtől kezdve már önálló feladatokat kaptam (Hilton Hotel Trubadúr bár, 1976; Kandó Kálmán Műszaki Főiskola és Belvárosi Ifjúsági Ház, 1975; Bástya utcai tanóvoda, 1980; Veres Pálné Gimnázium, 1983; és néhány étterem). A Köztiben Bedécs Sándor belsőépítész, műteremvezető mellett dolgoztam, halála után, 1981-ben engem neveztek ki utódjául.

Arra törekszem, hogy olyan nélkülözhetetlen emberi kapcsolatokat alakítsak ki, amelyek nélkül szerintem lehetetlen a jó szakmai együttműködés. A Köztiben az egészségügyi tervezőiroda építészeivel, Szendrő Péterrel, majd később Marosi Miklóssal, Töreki Dezsővel, Pál Istvánnal és másokkal az általuk tervezett kórházak, klinikák belsőépítészetére specializálódtam, hiszen ez volt irodánk fő területe (Parád, Gyógyfürdő, 1977; SOTE Ér- és Szívsebészeti Klinika új tömbje, 1986; Budapest, Róbert Károly Kórház, 1988; SOTE szegedi klinikai tömbje, 1990). A nagy beruházások mellett különleges feladatot jelentett számomra a Veszprémi Petőfi Színház 1988-as rekonstrukciós tervezése, amelyre később az Ybl-díj (1989) mellett Szendrő Péter építésszel közösen más díjakat is kaptunk. Ez idő tájt terveztem több vidéki és fővárosi üdülő, üzlet belső tereit, valamint egyedi hangulatú belső berendezési tárgyakat, bútorokat, amelyeket az Iparművészeti Vállalaton keresztül lehetett értékesíteni.

A nagy változást az 1995-ös év hozta meg a szakmai életemben, ekkor alapítottuk meg feleségemmel és egykori egyetemi társammal, Rónai Eszterrel Szenes Design Stúdió néven az önálló tervezőirodánkat. A magyarországi politikai és gazdasági rendszerváltozásban számos kapcsolattal ugyan, de annál kevesebb önállóságot igénylő tapasztalattal vágtunk neki egy modern, rugalmasságot és még több sajátos alkalmazkodást igénylő saját vállalkozásnak. Úgy gondolom, ez az az időszak, amelyben minden nehézség ellenére a legsokoldalúbb kibontakozást érhettem el munkatársaimmal együtt. Csak felsorolásképpen említem a hotelek és vendéglátóhelyek közül a budapesti Novotel szállodákat (Palace, Danube), a hévízi Európa Fit Hotelt, a budapesti Ybl Palota rekonstrukcióját, a Degenfeld Kastélyszállót, a balatonfüredi Anna Grand Hotelt vagy a visegrádi Hiltont. A számos bank- és irodaépület belső téri kialakítása közül is kiemelkedő feladat volt a budapesti Matáv központi irodaházának teljes belsőépítészeti programja (1998–1999), amelyért megkaptuk Az Év Belsőépítésze díjat Gergely László kollégámmal, a kiváló építész tervezők, Török Ferenc és Balázs Mihály pedig az Év Háza díjat nyerték el. Erre az időszakra estek a külföldi magyar intézetek felújítási feladatai is (Moszkva, Brüsszel, Prága). Ugyancsak kiemelkedő munkáim közé tartozik a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház 1993-as historizáló szellemiségű rekonstrukciója, Mányi István építésszel közösen, amiért 2002-ben az Európa Nostra-díjat is megkaptuk. Kiemelkedő feladatnak tartom a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely filozofikus szellemiségű belső tereit, amelyet szintén Mányi István és Gergely László kollégámmal közösen alkottuk meg 2004-ben. Az egészségügyi célú munkák is folytatódtak, egyéb megbízásaim mellett 2005-ben készült el a budai hegyekben hatalmas területen lévő Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – jelentős mértékben a beteg ember és a gyógyító orvos közös szempontjait szolgáló – belsőépítészeti megoldása. 2013-ban a dubai reptér VIP Lounge részét tervezhettük meg, az elmúlt években pedig Marosi Miklóssal részt vettem az Operaház Eiffel Műhelyháza 24 000 négyzetméteres területének és az EastWest Business Centernek a megújításában, valamint Szabó János építésszel a lakiteleki Népfőiskola új épületének belsőépítészeti tervezésében.

Mindezen tervezői munkáim mellett nagy örömmel tanítok a Budapesti Műszaki Egyetem Lakóépület-tervezési Tanszékén, ahol 2006-ban, a huszonöt évnyi komplex oktatási szemléleti munkám elismeréseként, Tiszteleti Tanári címet kaptam. Úgy gondolom, hogy szakmapolitikai szempontból vállalt közösségi feladataimat is igyekszem felelősen ellátni. Kollégáimhoz hasonlóan 1973 óta tagja vagyok a MAOE-nek, a MÉSZ-nek, de úgy éreztem, hogy szükséges egy határozottabb szakmai testületben az érdekeink képviselete, így 2004-ben elnökséget vállaltam a Magyar Belsőépítész Egyesületben (MABE), amelynek égisze alatt sokévnyi, többszöri halasztás után 2015-ben végre megjelentettük az enciklopédikus jellegű és hiánypótló Magyar belsőépítészek lexikonját. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy 2010-ben felvételt nyertem a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé, és ott az iparművészeti tagozatbeli munkám mellett számtalan egyéb feladatot is vállalok.

Saját szakmai életem és hivatásunk iránti elkötelezettségem jelzi, hogy hiszek a belsőépítészetnek mint önálló szakmának a szükségességében. Alkotásaimban harmóniára törekszem, kiegyensúlyozottságra, olyasmire, amiből a majdani használók megérzik azokat a pozitív jeleket, amelyektől biztonságérzetet nyernek. Ma is úgy gondolom, hogy külső-belső környezetünk meghatározója az emberi minőség kibontakozásának, és hogy nekünk, belsőépítészeknek az erre szánt képességeinket folyamatosan fejlesztve kell átadni a tudást a következő generációnak. Bizakodom, hogy a sajnos egyre veszélyesebbnek tűnő mai világban ezzel a vállalással képesek lesznek ők is a pozitív eszméket nemcsak megvédeni, hanem újjá is alkotni.

Az interjút Dvorszky Hedvig készítette

Kiskamaszként a rajzolás érdekelt a legjobban, már 8-10 évesen belső tereket rajzoltam. Ebből az időből egy konkrét emlékem van, ahogy éppen egy szállodabelsőt rajzolok a hetvenes évek klasszikus klubfoteljeivel berendezve. A lelki szemeim előtt ma is felvillan az a fekete és vörös műbőr fotel, amit apukám munkahelyén láttam.

Sinkó István volt a rajztanárom. Neki köszönhetem, hogy kitérők nélkül elindultam ezen a pályán. A családban nem volt építész vagy belsőépítész, aki a példaképem lett volna.

A következő állomás a Kisképző (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola), azon belül is a bútor szak. Akkor ritkaság volt egy lány ezen a szakon: egyedül én voltam a négy évfolyamban. Egy palota, vagy inkább templom volt az a műhely, ahol tanultunk és dolgoztunk, hatalmas belmagassággal, óriási ablakokkal és sok-sok munkagéppel. Nem voltam kiemelkedő, de a rajz és a mintázás, a művészettörténet, az irodalom és a történelem, az iskola egész atmoszférája elvarázsolt és önbizalmat adott az egyetemhez.

Így kerültem a Magyar Iparművészeti Főiskola (ma MOME) építész szakára. Ez volt a kiteljesedés helye és ideje, a teljes átélése annak a csodának, fantasztikus többrétegűségnek, amit az építészet magában foglal. A rajongás a szakmáért. Mindenért, amit jelent, amit képvisel, amit kommunikál. Ferkai András fantasztikus előadásai adták a gerincét ennek az útnak. A mesterek, Ferencz István, Csomay Zsófi, Turányi Gábor, Király József, Csepregi Sándor tanítása mellett ő is rámutatott arra, hogy egy-egy probléma, kérdés, feladat megválaszolására hány és hány irányból lehet a válaszokat megközelíteni. Ezek azok az alapok, amelyek ha beépülnek, már maguktól működnek, később pedig egyre újabb árnyalatokkal gazdagodnak.

A diploma után néhány év építészirodákban eltöltött szakmai gyakorlaton túljutva, már önállóan és egyedül dolgoztam, leginkább párba rendeződve barátokkal, akik szakmai társaim voltak és azok ma is. Mindig is izgalmas feladat volt közösen alkotni a tervezőtársakkal. Folyamatos egyensúlyi játék az alkalmazkodás és kompromisszum, az önérvényesülés és alkotói szabadság, na meg a közös cél között. Mindemellett pedig egy fantasztikus utazás a másik gondolkodásának, logikájának, szempontjainak, módszerének megismerésével. Önmagunk szakmai és szellemi fejlődését abban is látom, ha megosztjuk tudásunkat, képességeinket másokkal. Ha ez kölcsönösen működik, akkor a visszajelzések, reakciók új utakat nyithatnak meg előttünk is.

Most úgy érzem, egy új fejezet előtt állok. A kisfiam még csak másfél éves, leginkább a család körül forog minden gondolatom, de egy új lendülettel, kisebb csapatban szeretném majd újrakezdeni a munkát. Jelenleg nem tanítok, de ez is a jövő kérdése…

Mik a céljaim? Változnak. A legfontosabb, hogy a teremtett, átformált terek a legjobban működjenek, szolgáljanak és változni tudjanak. Hogy a határok, amik az érzékszerveinknek vázat adnak, teljesebbé tegyenek minket, a célnak megfelelően.

Ennek sok finom eszköze van, amit néha csak érez az ember: a fények, az anyagok, a hőérzet stb. Egyben utazás is ez, a térben és a jövőben. Hogyan fognak ott élni, dolgozni az emberek? Hogyan fog működni, amit megterveztem? Hatalmas felelősség, de mindig közös munka, ahol a cél az, hogy szebbé, jobbá, könnyebbé tegye a hétköznapokat. Bízom benne, hogy érzékenyebbé, árnyaltabbá, finomabbá, harmonikusabbá is teszi, amikor éppen ez a cél. De van, hogy a megdöbbentés, az extremitás kell.

Már az egyetem alatt voltak lakótérrel kapcsolatos munkáim, felújítások és új épületek belsőépítészeti feladatai. A munkákon keresztül ezek az emberi kapcsolatok természetesen mély bizalomra kell hogy épüljenek. Nagyon izgalmas dolog összehangolni az elképzeléseinket különböző élethelyzetekben lévő emberekkel. Ez engem is befolyásol, és egyben alakít is. A lakóterekben egy-egy térkapcsolat, az átlátások, fényviszonyok, azok javítása, manipulálása mindig is nagyon izgatott. A terek szervezése az ott élők mindennapjainak dinamikáját, a finom részletek pedig az apró érzeteiket befolyásolja. Sokszor alkalmazom, terek között falnyílásokat, transzparens felületeket alakítok ki, amelyek funkcionálisan nem feltétlenül szükségesek, de befolyásolják a térérzetünket. Újabb kérdéseket vetnek föl, vagy éppen a biztonságérzetünket növelik. Fontosnak találom azt is, hogy egy-egy teret többféleképpen lehessen használni, a napszakok váltakozásának megfelelően, vagy éppen hosszú távon, a család létszámának változásával összhangban.

A közösségi terek is nagyon izgalmasak számomra. Itt másképp lehet szabadjára engedni a fantáziát. Meglepő anyagpárosítások, elsőre oda nem illő technikai megoldások, finom vagy direktebb célzások teszik frissé, izgalmassá a helyszínt. Ilyen például, amikor vesszőfonást használtunk egy modern étteremben. A betonoszlopok lábazati burkolatát több napig fonták, szőtték mesteremberek, akik addig csak kosárfonással foglalkoztak. Mindenkinek nagy öröm volt. A kísérletezés öröme és izgalma bennem a régi műhelyhangulatot idézi meg. Legutóbb, a József Attila-emlékháznál egy nagy felületen használt gyűrt papír hatásának létrehozása volt a cél. Itt a konkrét utalás és üzenet mellett engem az anyag érdekelt, annak a finom felületi játéka, megörökítése. Végül mindezt Hukaya Simon formatervező öntötte formába.

Fantasztikus élmény látni, ahogyan megvalósulnak az elképzeléseink, bár kicsit ellentmondásos, hogy fizikailag nem magunk valósítjuk meg a terveinket. Konkrétan nem magunk alkotjuk meg azokat, mert rá vagyunk utalva a mesteremberekre. Persze közben tanulunk is egymástól. Milyen jó lenne, ha ez egy pályán keresztül meg tudna maradni.

Időszakonként változnak számomra a prioritások, hogy épp mit tartok a legfontosabbnak. A fények és a terek összefűzését, vagy egy-egy merész technikai megoldást, az anyagok-textúrák párosítását. Minden munkámnál megkérdezem magamtól, hogy a tapasztalat megbízhatósága mellett mi az, amit ehhez a munkához még hozzátettem. Milyen finom utalást, célt, tartalmat? Jó válaszokat adtam-e a felmerült kérdésekre, amiket sokszor nekem kell feltennem?

Nem kérdés, hogy a belsőépítészetnek, tértervezésnek létjogosultsága van. Ez mindig is így volt. Hogy kiknek szól, kiket „szolgál ki”, az inkább egy-egy időszakra jellemző. Nagyon sok fantasztikus példáját látom az önkéntes, szociálisan érzékeny, segítő munkának. Ebben látom a jövőt! Hisz ilyenkor az alkotói sikerélmény mellett még hatalmas örömforrások is jelen vannak. Azt a tendenciát látom, hogy a fiatal tervezők a lehető legrugalmasabb módon individuális alkotók, de közben csapatjátékosok is, és úgy gondolom, erre lesz leginkább szükség a jövőben. A komplex feladatokra együtt jóval hatékonyabb és letisztultabb válaszokat lehet adni.

Látszik az is, hogy a különböző szakterületek még tovább differenciálódnak, ami a szakmánkat még inkább átfogó, koordináló hivatássá teszik.

Nagyon sokféleképpen lehet művelni a belsőépítészetet. Szerintem a legideálisabb, ha az alkotó ennek minél több módját kipróbálja. Nekem ez a célom. Sok alkotó emberrel együtt dolgozni, izgalmas munkákon, csapatban, és ha emellett még nagyobb távlatokban tudunk inspiráló, előmozdító munkákat letenni, az már teljes sikerélmény. Az alkotói szabadságot nem rendelném mindenek fölé. Ha a szakmánkat „szolgálatnak” fogjuk föl, akkor a legfontosabb az, hogy azoknak legyen a legtökéletesebb a végeredmény, akiknek készül, összefűzve a mi tudásunkkal. Az is felelősség, hogy mit sugallunk a munkáinkkal, hogy a terek, amik körbevesznek minket, jól használható, kellemes, pozitív életteret adnak-e – mindezt általunk mértéktartó, fenntartható szemlélettel létrehozva. Hogy az állandóság, és ne a lecserélő fogyasztói attitűd uralkodjon. Mit okozunk a terveinkkel? Ahhoz milyen alapanyagokat használunk? Mennyi ebből az egyedi, kézi munka? Ezek fontos kérdések, melyeket újra és újra fel kell tennünk magunknak.

Az interjút Márton László Attila készítette